Sanyong és Jae-sun volt a két legjobb barátja, és Yoohan valami kifordult perverziótól vezetve úgy viselkedett vele, mint egy édestestvérrel, azonban most egyik sem volt vele. Senki sem volt vele, csak a posvány sötétség. Az elmélkedés és a magány.

Annyira még emlékezett, hogy az este folyamán megette a stúdióban a Nadiáéktól kapott ételt, majd belekezdett a végeláthatatlan hosszú zeneszerzésbe. Leírta a hangjegyeket, amiket a zongorán lejátszott, majd visszatörölt, újakat jegyzett fel, dúdolászott, lejátszotta, majd újra indította a körforgást. Aztán egyszer csak a homály és a hideg ráborult.

Nam-gil fuldokolva merült el a vízió fogságában, és bár tudata felismerte, hogy órák óta vergődik benne, a teste és a szelleme nem tudta elkülöníteni a perceket.

Úgy támadt rá a holtak energiája, mintha legalábbis kötelezőnek érezte volna a mágiának ez a különös fajtája. Kínozta, amitől elméje érezte, hogyan rándul görcsbe minden izma, ölelte, mintha legalábbis valami morbid szerető lett volna, ami mindenáron el akarta érni, hogy elfogadja őt a fiú. Kezdetben küzdött ellene, ahogy a képek ellen is, amik elöntötték amúgy is elcsigázott gondolatait, végül feladta a küzdelmet. Hagyta, hogy az értelmetlen késztetés a szabadulásra, feloldódjon az elfogadásban, és ettől a szenvedés elmúlt. Mintha valami régi tanításra emlékezett volna:

„− Maradj mellettem, Nam-gil-ah. Ha végeztünk, visszahozlak a kiindulóponthoz.”

Nadia hangja visszhangzott a fülében és szívverése lecsillapodott az emlékre. A rángás is elengedte izmait, és erőt vett magán, hogy értelmezze a látomást.

Harcosokat látott, ahogy a poros úton poroszkálnak, halálfáradt lovaikon, amik a túlhajszoltság és a gondozatlanság miatt inkább tűntek gebéknek, mint harcedzett hátasoknak. Sötét hajú, európai férfiak lépkedtek a nyomában, mert valami különös érzéstől vezérelve tudta, hogy a kapitányok egyenruháját viselő ember ő volt. Mellette vékony alkatú asszony lovagolt, haja sötét volt, tekintete fürkésző és a nyári égboltot idézte. Ruházata azonban más volt, mint a katonáké, akik őket követték. Az éjszaka színét viselte, derekán hosszú kard lógott, csizmájába tőr volt tűzve, markolatán a napfény lila színű köveken szikrázott.

Nam-gil ki akarta mondani a nevet, de erőfeszítése hiábavaló volt, mert a látvány, ami a következő pillanatban fogadta már egy fogadó belsejét világította meg. A rámeredő tekintetben felismerte Jae-sunt, ahogy a mögötte álló asszonyéban Nadiát. Néha már most is ez a pillantás fürkészte.

Mélyet sóhajtott, ahogy felfogta mit lát. Talán még egy forró könnycsepp is legördült fáradt arcán, hisz titokban erre vágyott. Látni, hallani, érezni azt, amit a többiek. Az emlékeket, a közös életet, az együtt töltött időt.

Nem akart kívülálló lenni, nem is szeretett az lenni, de amikor alig egy hónapja visszatértek arról a furcsa útról, ahol szerelmet vallott, vagy valami hasonlót Linának, és a turnénak is a végére értek, olyan volt, mintha egyedül maradt volna. De akkoriban nem volt sem ereje, sem ideje ezen gondolkodni, mert olyan szoros időbeosztásuk volt, hogy a stúdióból mentek a próbákra, majd a turné újabb állomása következett, újra gyakorlás, stúdió, fotózás és így tovább. A teste kimerült, a lelke még inkább. Nem is volt meglepő, hogy az emlékek úgy tarolták le, mint egy buldózer, kihasználva és felismerve azt a pillanatot, amikor az elméje védtelenné vált a kimerültségtől.

Nam-gil pedig hagyta, hogy Nadia védelmező szavai újra és újra felcsendüljenek elcsigázott gondolatai között, és csak nézte a képeket.

Holt energiák ölelték körbe, arcok bukkantak fel a semmiből, a múltból, a jelenből, talán még a gyerekkori szomszédjának a kutyája is megjelent. A látomások, emlékek úgy ömlöttek rá, mint pár vödör jeges víz, újra és újra eláztatva elméjét, pillanatnyi szünetet sem hagyva neki, hogy értelmesen összerakja a történéseket.

Nem tudott elmenni a tény mellett, hogy elsőként és egyetlenként személyesen tapasztalta meg, hogy Lina képessége éles helyzetben miként működik. Amellett sem tudott szemet hunyni, hogy az ő jelenléte volt az, ami a múlt kísérteteit életre keltette, ezt a víziók élesen mutatták meg a számára. Látta azt, ami volt, látta azt, ami lehetett volna és azt is, ami azóta történt. Nam-gil halandó ereje, felzaklatta a lelkeket. De tudta, hogy nem Lina a hibás. Ha egyszer kijut a tudata ebből az állapotból és lesz ereje arra, hogy elmondja a lányoknak, ez lesz az első, amit közölni fog velük.

Ebben a csendes, eszmélet nélküli agóniában sejlett fel a fiú előtt mindaz, amitől már gyerekként is másnak látszott a többieknél. Nem volt szokatlan azon a környéken, ahol felnőtt, hogy valakinek látens sámán képességei legyenek, de az meglepő volt, hogy ez a fajta tudás az ő családjában jelent meg.

Nem reklámozta még a szülei előtt sem, talán épp emiatt fordult az előadó művészet felé, ahol nem kellett önmagának lennie.

És mindenki tudta, hogy az egyik legjobb benne.

De arra az istennek se bírt rájönni, hogy a képesség miért éppen most rontott rá, ráadásul úgy, hogy még csak segítsége sem volt. Az is lehet, hogy azért sem tudott mellette lenni senki, mert az ő látnoki tálentuma más tőről fakadt, mint a barátaié. Ő nem magával hozta a múltból, hanem veleszületett. Ha a humoros oldalát akarta volna megfogni a dolognak, Nam-gil azt mondta volna, hogy első generációs képesség, ami már most túlnőtt rajta, minden veszélyével együtt. Túl sok minden kavargott benne egyszerre és talán pontosan emiatt nem hallotta meg azoknak a lelkeknek a hangját, akik pár utcával arrébb, az apartmanház környékén kóboroltak és tanúi voltak annak a kétségbeesésnek, ahogy Jinhwan, mintha detonáció repítené ki a bejáraton, a stúdió felé veszi az irányt és az ő keresésére indul.

Hosszú, nyújtott léptekkel sétált végig az aulában, amikor Jinhwan beleütközött. Philip felvont szemöldökkel fogta meg fiatalabb barátja könyökét, hogy amaz a nagy sietségben ne essen hasra. Már épp azon volt, hogy viccesen megdorgálja, de ahogy a srác hullasápadt arcába és fénytelen szemeibe nézett, elkomorult. Nem kellett sok ész hozzá, hogy tudja, baj van.

− Jin. Hova rohansz?

− Nem találom Nam-gilt − nyögte ki a fiú. − Nincs otthon, nem is veszi fel a telefont sem.

Az idősebb énekes fintorgott.

− Biztos nincs gond. Úgy tudom, hogy Jae-sunék kirakták este a stúdiónál. Lehet, hogy elaludt.

Azonban Jinhwan megcsóválta a fejét.

− Sanyongnak mindig felveszi, de most − legyintett. Látszott rajta, hogy szétveti az ideg, így Philip elállt az útjából és ahogy a fiú újra megindult, követte.

− Gyere, elviszlek kocsival, közben hívd fel a lányokat, hogy tudnak-e valamit.

Jin egy pillanatra hálásan mérte végig, majd biccentett és hagyta, hogy a rangidős elrángassa a parkolóig és néhány perc múlva már a stúdió felé hajtottak. Közben a fiú reszkető kézzel hívta fel Zhelant.

Bármit is érzett Lina iránt, tudta, hogy mennyire fontos a számára Nam-gil, és a kínai fiú volt az egyetlen, aki racionálisan tudott gondolkodni, ha a lányról volt szó. Igaz, hívhatta volna Nadiát is, de talán a nőnek most más terelte el a figyelmét, így nem volt kérdés, hogy kit tárcsázott végül.

Zaklatott kérdésére a kínai srác nemmel válaszolt, de a háttérből már hallotta is Lina fojtott kérdését a helyzettel kapcsolatban, így Jinhwan kénytelen volt végighallgatni Zhelan kapkodó beszámolóját. A lány nem volt boldog az elhangzottaktól, de nem akarta otthagyni se a nővérét, se a barátait a megbeszélés kellős közepén. Végül is meg kellett bíznia Philip−ben és Jinhwanban, mert már így is túl sok mindent vett a vállára teherként. És Jin tudta, hogy Nadia elé egy darabig nem állhatna, ha elrángatja a húgát.

Beleegyezett, hogy a texasival együtt megtesznek mindent, ráadásul így saját rátermettségét is bizonyíthatta a többiek előtt.

Miután bontotta a vonalat mélyet sóhajtva dőlt hátra az ülésben és félrefordított fejjel a mellettük elsuhanó tájat figyelte.

Szerette a várost, bár nem itt született, de kora kamaszkora óta itt élt, barátokat és második családot szerzett és most az egész széthullani látszott egy démonoktól hajtott boszorkány miatt. Egyik fogadott testvérét sem akarta miatta elveszíteni, ezért hajlandó volt megtenni bármit. És ezt most hangosan ki is mondta Philip előtt.

Az idősebb fiú a szeme sarkából sandított rá. Ismerte az érzést. Ő a fél világot utazta át, hogy új életet kezdjen, új társakkal és barátokkal. Ugyanakkor emlékezett a vágyra és a késztetésre Nadia víziójából, amitől sokkal magányosabb volt, mint a többiek. Neki nem adatott meg semmilyen képesség, pedig olyan szívesen állt volna a többiek mellett. Az is zavarta, hogy a látomásban egy olyan nőbe habarodott bele, aki a múltban elárulta azokat, akiket szolgált, csak azért, mert nem az ő akarata érvényesült.

Emlékezett Margeryre, de már nem jó szívvel gondolt azokra a pillanatokra, amit együtt töltöttek, már csak gyűlöletet és megvetést érzett.

Ez járt a fejében akkor is, amikor leparkolt a stúdió előtt és Jinhwannal a nyomában az épületbe sietett. Egykedvűen biccentettek oda a biztonsági őrnek, majd egyenesen a lifthez igyekeztek, hogy minél hamarabb Nam-gil nyomára bukkanjanak.

A saját privát stúdiójuk technikusi szobájában találtak rá, a szék mellé dőlve a padlón. Arcán izmok rángatóztak, lehunyt szemhéjai mögött mozogtak szemei, mint valakinek, aki a mélyalvás fázisában fekszik, de ajkai szavakat formáltak. Halk volt, és nem koreaiul beszélt, hangzásra és dallamra valami mediterrán nyelv lehetett, talán olasz.

Mindketten gondolkodás nélkül térdeltek le mellé.

− Fordítsd az oldalára, nehogy elharapja a nyelvét − suttogta Philip az elsősegély nagykönyv szabályát, ő maga pedig a fekvő fiú végtagjait tapogatta végig, esetleges sérülés után kutatva.

Szerencsére semmit nem talált egy apró zúzódáson kívül, ami kivillant a térdnadrág szára alól. Nam-gil valószínűleg esés közben üthette be a térdét, de ez 2-3 nap alatt nyomtalanul el fog tűnni.

Azonban, ahogy újra végigtapogatta, és ujjai a fedetlen bőrhöz értek, a zúzódás halványodni kezdett.

Jinhwan szájtátva nézte, hogyan tűnik el a kis kék folt Philip érintése nyomán.

− Philip − súgta. − Mi történt?

Az idősebb megrázta a fejét.

− Furcsán érzem magam − pislogott néhányat, ahogy rájött, hogy látása élesebbé vált a stúdió mesterséges, fehér fényében. − Kóvályog a fejem.

Nam-gil felnyögött és szemhéja meglebbent, amint a texasi elvette róla a kezét. Lassan tért magához és ahogy az idősebbre nézett félig nyitott szemmel, felsóhajtott:

− Silvestro. De jó látni ébren is a képedet.

Philip a név hallatán elvesztette egyensúlyát és a földre huppant. Kikerekedett szemmel nézte az énekest, miközben a világ megfordult vele. Egyetlen pillanat alatt végigszáguldott lelki szemei előtt az iskolás anatómia könyv, a kíváncsiságból kutatott orvosi posztok a világhálón. Észre sem vette, hogy Jinhwan utánakapott, nehogy ő is beüsse valamijét.

− Ez így eléggé − köhintett a legfiatalabb, ahogy egyikről a másikra nézett. − eléggé, hogy is mondjam. Wow! − meglepettségét egyik kedvenc szavával fejezte ki, amiben minden benne volt, amit Jinhwan nem tudott vagy nem akart kifejezni.

Döbbenten tudatosult benne, hogy mindkét idősebb srác az emlékek legrosszabb típusú visszatérését élte meg. Nam-gil ki tudja hány órán keresztül lubickolt a múlt képeiben, és Philip tompa tekintetén látszott, hogy ő is olyan dolgokat él át, amiket elveszettnek hitt.

Jinhwan ismerte azt az arckifejezést Yoohantól és Zhelantól is. Ezzel a meglepett arccal élik meg a pillanatokat, amikor tudatára ébrednek egy-egy jelenetnek az előző életükből, ami összekötötte sorsukat. Gyanította, hogy saját maga is így reagál a látomásokra, amik egyre többször támadtak rá.

De most sajnálta Philipet. Túl gyorsan, túl hevesen törtek rá az emlékek, ahogy a képessége is úgy bukkant elő sejtjeiből, hogy lélegezni is alig tudott.

A texasihoz képest azonban Nam-gil csupán úgy nézett ki, mint aki épp csak kigyógyult egy náthából. Ő talán jobban kezelte a karmikus örökséget, főleg, hogy verbális emlékeket is visszakapott. Ezt jelezhette az idegen nyelv.

− Minden rendben, hyung? − tette kezét Nam-gil vállára, aki egyre tisztuló látással bámulta Philipet.

− Mit nevezünk rendben lévő dolognak, Jin? − kérdezett vissza az énekes, feltápászkodva. − Az elmúlt pár órában olyan dolgokat láttam, amiket épelméjű ember nem bírna ki. De gyanítom, mindannyiunkkal ugyanez történt. Történik − javította ki magát, ahogy újra a külföldi fiúra pillantott. − Látni őt fivéremként, az ikertestvéreként érezni a fájdalmát, az örömét. El sem tudod képzelni, ez milyen élmény − sóhajtott. − Csak abban reménykedek, hogy ő is könnyen megússza ezt a kalandot − térdelt fel, majd felnyúlt a keverőpult mellé, a dermedtre hűlt kávéért, amit még valamikor este 10-kor hozott magának a folyosói automatából. − Amúgy érdekes, hogy csak fáradtság van rajtam, szerintem a turné miatt is. De csalódott nem vagyok, az semmi esetre sem − merengett és Jinhwan jó hallgatóságnak tűnt, miközben Philip tovább élte az emlékeket. − Talán egy kicsit örülök is, mert már nem lógok ki a sorból, így vannak bizonyos jogaim − húzta el a száját. − Igaz, nem arra, amire valójában vágyom, de ezzel is megelégszem. Tudom, mikor kell félreállni és − nézett most a fiatalabbra. − neked is ezt ajánlom. Lisandroként lehetett volna esélyed, ha te vagy az első, akivel Aurora találkozik, de most hiába voltál te az első, a sármod nem működik Linán.

Jinhwan elgondolkodott. A hyung átlátott rajta, ki sem kellett mondani a gondolatait, azok tisztán látszottak szemében. Alig észrevehetően bólintott, hogy megfogadja a tanácsot, és bár érezhető volt mozdulatában a hezitálás, azonban nem adta jelét annak, hogy meghátrálna. Amúgy se nagyon tudott még mit kezdeni azokkal a hatásokkal, amit az új erő - amit visszakapott Nadesda kegyelméből - váltott ki belőle. Ő maga is érezte, hogy sokkal inkább várja a flörtölést, mint korábban, pedig már azelőtt is playboynak tartották a srácok.

Tudta nagyon jól, hogy esélytelen Zhelannal szemben. És még ha Lina nem is fogadta volna el a kínai srácot, a következő, aki felkelthette az érdeklődését, az Nam-gil volt, a halottlátó. Aki kedves volt, intelligens és törődő, gyökeres ellentéte az egykori dalnoknak. Mellette Lina mindig biztonságban lehetett. Nem úgy mint Jinhwan mellett, aki a flörtölésben élte ki a flusztráltságát, a magányát és a rejtett haragját a magány miatt, amit sokszor érzett. Ezért is hajlott rá, hogy megfogadja Nam-gil szavait.

Leült a másik mellé a padlóra, hátát ő is az asztalnak vetette és úgy figyelték Philip hangtalan agóniáját, ahogy próbálta feldolgozni az információkat.

És közben egyikük sem sejtette, hogy valaki a város másik pontján látja minden mozdulatukat.

A tükörben bámulta szép metszésű arcát, mint aki nem bír betelni a saját látványával. Annak ellenére, hogy tudta, mindez csak annak a mágiának köszönhető, amit magával hozott oly sok éven keresztül, köszönhetően annak a kis nebántsvirágnak a De Paulis házból, akit a természet olyan korcsai vettek körbe élete legnagyobb részében, mint a ribanc Narcossa vagy a gyilkos Szalamandra, de Margery leginkább Gerlét gyűlölte közülük, mert miatta vált számkivetetté a palotában, és miatta vesztette el az esélyt, hogy beházasodjon egy gazdag családba Juliano révén.

Még az sem okozott számára megnyugvást, hogy alkalmanként kacérkodhatott a kapitány embereivel, a bizalmasaival, mint amilyenek az ikrek voltak.

Szeme összeszűkült, ahogy eszébe jutott Silvestro és Dario. Mielőtt Aurorát behálózta volna az ördögfattya mágus, annyi értékes információt tudott kicsikarni a két harcosból lopott együttléteik alatt, amikkel kivásárolhatta volna a saját szabadságát. Ha lett volna akkoriban mersze egyáltalán ahhoz, hogy felkeresse a De Paulis család ellenlábasát, Giovanni Medicit. De persze, a büszkesége értékesebb volt, mint az, hogy eladja magát egy újabb nemesúrnak. Meg hát szeretett játszadozni Juliano barátaival, főleg Silvestroval. És az a büszke férfi sosem vette észre, hogy Miranda mindig átverte.

Dühösen fújtatott egyet, majd elfordult a tükörtől, hogy visszasétáljon a dohányzóasztalhoz, és töltött magának egy pohár vörös bort.

A lehető legtestesebb, legvörösebb nedűt választotta, amely már-már olyan sűrű és sötét volt, mint az alvadóban lévő vér. Margery szerette nézni hogyan hagy nyomot a pohár felszínén az ital, ahogy ide-oda lötyögtette. De most nem okozott számára megnyugvást a látvány, pedig lassan már rituáléként ismételte a mozdulatot. Faustát - Kathyt - elkapták. Már abban a pillanatban tudta, hogy a lány elbukott, amikor az megtörtént egy hónappal korábban. Az entitások, amik követték minden parancsát, rögtön tájékoztatták.

Akkor Margery megfogadta, hogy saját kezébe veszi a dolgokat, a bosszút, amit be akart váltani így századok után is. Ha már hatalmat kapott, akkor használja is. Ez a gondolat vezérelte, amikor néhány órával korábban elküldte az egyik imp-démont, hogy kövesse azt a külföldi srácot, akiben még most is ugyanúgy zubogott a nyers szexualitás, mint abban a régi életben, Firenzében. Philip nem érezhette a lény jelenlétét, ahhoz túlságosan is kevés volt, de Margery tudta, hogy ugyanezt már nem tudná megtenni sem a kisasszonnyal, sem a sárkányvérűekkel. Lina és Nadia, na meg a nő fiai túlságosan erősek voltak még egy ilyen pokolbéli lény számára is, mint amilyen a démonfattyú volt.

Azonban a kapcsolat a lénnyel hirtelen megszakadt pár pillanattal azután, hogy belekortyolt a borba.

A szőlő íze megkeseredett a szájában, ahogy felismerte, valaki megtörte a varázslatot, amit használt.

Dühösen vágta a falhoz a kristálypoharat, a szilánkok véres hópelyhekként hullottak a földre és Margery egy újabb démont hívott elő.

− Úrnő, a férfi felébredt − dünnyögte a lény. − Mind a kettő visszanyerte a tudatát.

Az orvosasszisztens arca vörösbe borult a haragtól. 

− Meg kellett volna gátolnotok, így már túlságosan erősek lesznek együtt. Azt nem hagyhatjuk. És még Faustát sem találtátok meg − kiáltott rá.

A démon nyakán kidagadt egy izom az erőlködéstől, ahogy próbált ellenállni a nő mágiájának.

− Erősen védik és nem tehetünk semmit. Valami hatalmasabb áll mellettük, amin még a te erőd sem lenne képes áthatolni.

− Nélküle viszont nem járhatunk sikerrel, keressétek tovább − fordult el és megragadta a boros üveget, amiből nagyon kortyolt. − Ezúttal nem csúsznak ki a kezünkből.

Reneszánsz, Firenze

− Embert még ennyire nem gyűlöltem − suttogta az asszony, ahogy a léptek elhaltak mögötte és csak a börtöncella némasága ásított bele a sötétségbe, mely körülvette őket. − Mégis képes lennék a megbocsátásra, ha a szemembe mondanád, miért végeztél Gerlével − emelte fel a kezét, hogy egyetlen érintéssel feloldja a mágikus bilincset, kiszabadítva az ifjút a fogságból. − Talán igaza van a lánynak. A halállal csak feloldoználak. Viszont az, amit tettél − nézett Juliano sötét szemébe. − megbocsáthatatlan.

− Magyarázd meg, mit keres nálatok a húgom és hogy mi ez a hely? Aztán felőlem meg is ölhetsz, bárki is vagy − nyögte az ifjú, majd féltérdre esett, ahogy megszűnt a feszítés a karjában. Ösztönösen dörzsölte meg hideg ujjaival a csuklóit.

− Azt mondta, már nem a testvéred − emlékeztette az asszony. Juliano hátrahőkölt a gyengéd hangnemtől és az érintéstől, ahogy Narcossa megsimogatta az arcát. − Nem emlékszel rám, igaz? − sóhajtott mélyet az asszony. − Nem baj − vont vállat. − Egyszer talán megérted, miért is hagylak életben, de az más miatt lesz, nem azért, mert Aurora megkért, hogy kíméljelek meg. Szedd össze magad, válaszokat majd később kapsz. Feltéve, ha megérdemled. Juliano úrfi.

Elnézte, hogyan vesz az ifjú mély levegőt, megszabadulva végleg a varázslatok szorításából, hogyan szedi össze minden maradék erejét, és még később, néhány óra múlva is rajta tartotta a szemét, amikor egy gyors tisztálkodás és étkezés után, Szalamandra egyik fekete nadrágjába és ingébe öltöztetve, be nem lökte őt az emeleti szoba ajtaján.

Nem engedte meg az ifjúnak, hogy körbepillantson, csak megragadta sebzett csuklóját, hogy az éltető, tisztító tűz erejével begyógyítsa sebeit, amiket ő maga okozott neki.

Szalamandra és Lisandro is megrökönyödve bámulták azt, hogyan gondoskodik a gyilkosról, némán, egyetlen szó nélkül, fel sem fogva a szavakat, amiket hozzá intéztek. Egyre csak Juliano tekintetét kereste, talán abból akarta kiolvasni a meg sem született kérdésekre a választ, végül a kapitány törte meg a csendet, ami kettejük közé telepedett, amikor magukra maradtak.

− Mit akarsz tőlem, Signora? Elvettem a fiad életét, de ha rólad tudtam volna, talán téged öllek meg. Most mégis úgy bánsz velem, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lennék. Miért viselkedsz így?

− A nevem Narcossa − súgta az asszony, miközben végighúzta mutatóujját az ifjú erein a behegedt bőr fölött. − Nevezhetsz Nagyasszonynak, de szörnyetegnek is. Viszont, ahogy mondtam, válaszokat akkor kapsz, ha kiérdemelted − fordult el tőle és a lángokba bámult, amik egykedvűen táncoltak a kandallóban. − Elmegyünk. Te és én − szólalt meg újra, pár pillanat múlva, megdöbbentve szavaival Julianot, aki meglepetten tette az asszony vállára a kezét és maga felé fordította.

− Miért bánsz velem úgy, mintha régóta ismernél, Narcossa asszony?

A sárkányvérű lesöpörte az érintést.

− Úgysem hinnéd el, ha elmondanám. Az a fajta vagy, aki csak annak hisz, amit a szemével lát − fintorgott. − Ti emberek − köpte szitokként a szót. − fel sem ismeritek az igazi értéket, még akkor sem, ha az orrotok előtt van. Gerle ígéretes tehetség volt mindenben, jól bánt volna a húgoddal és teljes szívéből szerette, ami rólatok, halandókról nem mondható el − rándult meg egy apró izom a szeme alatt, ahogy beszélt. − Az életével együtt az én lehetőségemet is elvetted, arra, hogy éljek, annak ellenére, hogy nem tudtál rólam. De nem akarom a szavakat vesztegetni − ragadta meg az ifjú karját és a kandalló felé kezdte vonszolni.

− Ha elvettem, akkor neked is könnyebb lenne, ha nem látnál − dünnyögte a kapitány és hagyta, hogy az asszony arrébb húzza pár lépést. Meg sem lepődött a korábban látott varázslat után, hogy Narcossa belelépett a tűzbe, de amikor a nő arra kényszerítette, hogy ő is így tegyen, megtorpant. − Ölj meg! − könyörgött. − Azt ott én nem élném túl amúgy sem − intett fejével a lángok irányába.

Narcossa keserű mosolyra húzta ajkát és megrántotta a kapitány karját.

− A Halál az én parancsaimat követi, Juliano úrfi − emelte fel a fejét, hogy mélyen az ifjú szemébe nézzen, ezzel engedve meg neki, hogy lelásson a lelke mélyére. − Ebben a Házban én vagyok az, aki megmondja, hogy mikor lehet elmenni, és mikor lehet megérkezni. Én osztom a halált, és te − bökte meg a mellkasát. − aláástad a hatalmamat. Nem tudom, hogyan tetted, nem tudom, miért, de bármennyire is fájdalmas, én mégis tudni akarom. Azonban a lángok nem fognak bántani Juliano, ne aggódj. Nem a ti máglyátoknak tüze táplálja, hanem az a melegség, ami belőlem született. Ha én azt akarom, hogy meghalj, már régen nem élnél. Ezt sose felejtsd el!

Elfordult az ifjútól és a lángokba bámult. Maga sem tudta, hogy miért nem büntette meg, amikor pedig ezt kellett volna tennie. Ezt kívánta a vére, a család hagyományai és ezt várta el tőle a Klán is. De nem vitte rá a lélek. Már abban a pillanatban tudta, hogy megkíméli Julianot, amikor először nézett a szemébe, amiben olyat látott, amit már régen, több mint kétszáz éve nem.

Shiver bámult vissza rá, az a férfi, aki a másik fele volt. És az a hangszín vonta kérdőre, amiről időnként még most is álmodott. Narcossa zavarodottnak érezte magát, és nemcsak azért, mert Aurora arra kérte, hogy ne öljön, és ne váljon olyan barbárrá, mint a halandók.

Az kavarta fel, hogy ruganyos, ifjú, halandó testben látja viszont annak a férfinak a lelkét, aki kitartott mellette a halála pillanatáig. Az zavarta össze, hogy ennek az ifjúnak a keze tartotta a pengét, ami kioltott egy életet. Azt az életet, amit Shiver adott neki kétszáz éve.

Juliano reszketni kezdett, mert nem tudott ellenállni az asszony erejének. Narcossa magában fintorgott. Sokan alábecsülték, mert csak egy törékeny hölgynek látták, aki mindig meghúzódott a háttérben, és egészen idáig nem is akart mást mutatni. De akármilyen hosszú ideje is élt, és az elmúlt évszázadok lustán csorogtak ki az ujjai közül, Gerle halálával rá kellett jönnie, hogy eljöttek azok az órák és napok, amikor újra meg kell tanulnia elfogadni, hogy az idő az egyetlen, ami nincs az Istenek kezében.

Most, hogy Juliano szemébe nézett és kinyújtotta felé a kezét már tudta, mit kell tennie, azonban nem akarta és nem is merte kimondani mi jár a fejében, pedig látta az ifjú szemében a kérdéseket.

És az azok mögött lakozó rettegést is.

De nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget, mert az égszínkék szempárban a halandó félelme mellett látta Shiver igéző pajkosságát is, és szívét némi remény töltötte el, hogy talán mégsem fogja őt gyűlölni a kapitány annyira azért, amit tenni kényszerül a következő órákban a jelenlétében.

− Induljunk! − erősítette meg halkan invitáló mozdulatát, hogy a mágikus tűzbe vezesse. − Megígérem, hogy nem esik bántódásod és én veletek ellentétben, betartom az ígéreteimet, úrfi.

Nem kerülte el figyelmét a hezitálás, ahogy Juliano követte a lángok közé, de Narcossa nem hátrált meg.

Testét elöntötte a bűbáj forrósága és egy pillanatra lehunyta szemét, hogy átadja magát az erőnek, melyet oly’ régóta birtokolt, hogy nehéz volt már megmondania, hol kezdődött ő és hol kezdődött a varázslat.

Pillái között látta, hogy Juliano megborzong és hogy ellenérzését elfedje, összeszorította szemét.

Amikor Narcossa hunyorogva nézett körbe a következő percben, erdő vette körül. Minden fűszálból és levélből, az apró állatok motoszkálásából lélegzetként párolgott a föld ereje, a varázslatok esszenciája és a szabadság.

− Látod, Juliano? Nem is volt ez olyan szörnyű − engedett meg magának egy könnyedebb hangvételű mondatot, majd elengedte a tenyerében tartott kezet és ellépett az ifjútól.

− Hova hoztál, Narcossa asszony? − pillantott körbe.

− Mingast erdejébe. Itt esküdtek fel az őseim − válaszolt az asszony.

− Sosem hallottam erről a helyről − hümmögött Juliano és érdeklődve lépett közelebb az egyik fához, hogy megérintsen egy levelet, melynek szélén bíborszín ragyogás ült meg. − Messze van Firenzétől? − nézett az asszonyra.

− Nem jó a kérdés − húzta mosolyra a száját Narcossa, bár ez közelről sem látszott vidámságnak, inkább tűnt vicsornak. Egy bestia vicsorgásának. − Amúgy nincs. Ugyanolyan messze van Firenzétől, mint Rómától vagy Párizstól. Ez a mi − állt meg egy levegővételnyi időre. − szentélyünk. Halandó sosem tette be ide a lábát, csak akkor, ha a halál elragadta − ereszkedett féltérdre és az egyik fűcsomót óvatosan bolygatta meg.

A sötétzöld, élettől duzzadó szálak közül elővillant a fekete föld, melyet halvány, pislákoló zöld folyam tett hasonlatossá egy indákkal hímzett anyaghoz.

− Ide költöznek azok, akiket szerettünk vagy tiszteltünk közületek.

Oda sem kellett néznie, tudta, hogy Juliano mellé sétált. Érezte az illatát.

− Miért gyűlölsz minket ennyire? − tette fel halkan a kérdést az ifjú. − Értem, hogy engem miért, de ahogy láttam, a húgommal sem vagy kibékülve. Mit vétett ellened a családunk?

Narcossa felnézett rá és engedte a gyengeségnek, hogy elmerüljön az ifjú tekintetében, majd mélyet sóhajtott.

− Nem a családodat gyűlölöm. Azt gyűlölöm, amik vagytok. Emberek. − egyetlen pillanatra sem kapta el pillantását. − Halandók. Gyilkosok, csalók.

− Mondja ezt az − guggolt le az ifjú egy apró, cinikusnak tűnő szájhúzással. − aki száz tolvajnak és bérgyilkosnak ad ki parancsokat. Akik amúgy ugyanolyan emberek, mint a húgom vagy én.

− Ők mások − rázta meg a fejét Narcossa. − Ahogy Auróra is. Ha átlagos lett volna, a fiam nem szeret bele. De Gerle látott benne valamit, amíg gyógyította és bár már eltávozott, bízom a kölyök ítélőképességében és a józanságában.

− Nem tudtam, hogy ő gyógyította meg Aurórát − dünnyögte. − Ha tudtam volna, az életével együtt a hálámat is megkapja tőlem.

− Miért tetted? − egyenesedett ki az asszony.

Félredöntött feje, testtartása egyszerre mutatott kíváncsiságot és óvatosságot, mégsem ez érintette meg az ifjú lelkét, hanem a felemás szempárban ülő mérhetetlen fájdalom, amit csak az érezhet, aki elvesztett valakit.

− Egész életemben arra neveltek, hogy − kapta el pillantását a kapitány, hogy ne kelljen szembesülnie azzal a kínnal, amit miatta érzett Narcossa. − öljem meg vagy juttassam máglyára a boszorkányokat, az ördög szolgáit. Amikor Miranda azt mondta, hogy a fiad varázslatot használt a házunkban, azt hiszem nem gondolkodtam teljesen tisztán, csak tettem, amire kitanítottak.

Narcossa kiegyenesedett.

− Egy pletykára építettél, ami a fiam veszte lett. Valamiért, amire én oktattam kétszáz éven át − fújta ki a levegőt egy lemondó sóhaj kíséretében. − Igen. Annyit élt mellettem és sajnálom. Sajnálom, hogy megtetted, mert talán most máshogy alakultak volna a dolgaink. Nem tudom, miért, de az első pillanattól úgy érzem, hogy jól tudtunk volna együtt dolgozni − nézett körbe hunyorogva. Talán egy könnycseppet akart kipislogni a szeméből.

A kapitány meglepődött. Most először látszottak rabságtól meggyötört vonásain érzések az értetlenségen és az indulaton kívül.

− Két évszázad, Narcossa asszony? Azt hiszed, elhiszem ezt a zavart mesét?

Az asszony fintorgott.

− Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem minden az, aminek látszik, és a mi klánunkra ez különösen igaz. A fiam ennyit élt. Ennyi idővel ezelőtt hoztam őt erre a világra, de − folytatta előre lépve az ifjú felé, aki egy fél pillanatra hátrahőkölt, de állta az érintés forróságát, ahogy az asszony az arcához ért, egészen finoman, kissé incselkedve. − A hagyományainkat követve, már halottnak kellene lenned és nekem kellett volna megtennem. Ehelyett elhoztalak egy olyan helyre, ahova élő ember sosem lépett, és olyannal foglak összeismertetni, akit halandó még nem látott. Persea különleges lény, kérlek, ne öld meg, de még csak meg se forduljon a fejedben, hogy megteszed, mert kénytelen leszek akkor visszavonni az adott szavam. És ezt ne kívánd tőlem azok után, hogy elvettél egy életet az enyéim közül.

A kapitány felvonta a szemöldökét:

− Életet életért? Ez lenne hát klánod öröksége, Signora?

− Többek között − hagyta rá az asszony, majd elfordult, azonban Juliano megragadta a könyökét.

− Ne fordíts nekem hátat, Signora! Adj választ a kérdéseimre és ígéretet kaphatsz tőlem. Ennyivel azért tartozol, ha már elhoztál egy ilyen istenverte, szentségtelen helyre − emelte fel a hangját.

Narcossa a szemébe nézett. Most nem fájdalom, hanem meglepettség villant a kétszínű íriszen, majd pillantása lesiklott az ifjú hosszú ujjaira, melyek úgy szorították, mintha ráragadtak volna.

− Kérdezz!

− Mit értettél azon, hogy együtt dolgozni? Én sohasem vágytam arra, hogy ilyennel, mint te, együtt működjek.

Az asszony felsóhajtott.

− Közös sorson osztozunk, te, én, a húgod, az ifjú tanítványaim − kezdte. − Sokkal több bennünk a közös, mint gondolnád, Juliano − akadt meg, mert úgy tűnt olyan dolgot mondott ki, amit nem akart, vagy pedig nem is sejtette, hogy ezt szerette volna kiejteni a száján. Látta a döbbenetet a sötét szempárban, amit szavai váltottak ki. − Én sem értem − vont vállat, lesöpörve magáról az érintést. − Ha eljön az ideje, el fogom mondani neked. Ha ezt túléled. Ha a mai napot átvészeled. Persea! − kiáltott. − Ajándékot hoztam.

Hangjára a fák lombjai közt susogás futott végig, melyet lágy szellő varázsolt vadabbá, majd léptek halk zaja surrant végig a fűszálak között.

− Nagyasszony! − finom, melengető suttogás érkezett több irányból is. − Nem egyedül jöttél, azt látom. Nem a tieid közül való, de valahonnan ismerős.

Juliano érezte, hogyan kúszik fel torkán a rettegés az ismeretlentől, ugyanakkor furcsa érdeklődéssel mellkasában hordozta körbe tekintetét, de csak fákat és cserjéket látott.

− Így igaz, Persea. De mutasd magad. Ne legyél udvariatlan a vendégeiddel, kérlek.

− Te nem vagy vendég nálunk, Narcossa − rezzentek meg az ágak az egyik közeli fán. − De még csak látogató sem. Ellentétben a fiatal úrral. Nincs igazam?

Az ifjú szájtátva, mégis elszörnyedve nézett végig a furcsa teremtményen. Emberi volt, de teste zöld színben pompázott. Indák és gyökerek fedték el bájait, arcán időtlenség világított, ahogy végigmérte őt. Juliano észrevette, hogy az asszonyra ügyet sem vetett az idegen, és szinte a föld felett lebegve siklott közelebb.

Egy méterrel Juliano előtt megállt.

− Élőt hoztál, Narc. Sosem gondoltam volna, hogy pont te leszel az, aki megszegi a szabályokat − meredt rezzenéstelen arccal az ifjúra.

− Ismerhetnél már, Kőrisfa. Sosem törődtem az istenek törvényeivel − lépett mellé az asszony, és Juliano rápillantott. − És ő megéri, hogy a hűséget szabályszegésre váltsam.

Az ifjú szemében segélykérés volt, de ez mulattatta Narcossát. Nem is gondolta volna, hogy a fiai halála után lesz még valaki, aki őszinte mosolyt csal majd az arcára, de most hangosan felnevetett, amire az esdeklő tekintet mellett Persea pillantása is őt kezdte el fürkészni.

− Mutass be az ifjúnak, Narcossa, addig nem teszem fel a kérdéseimet. Azonban abban biztos vagyok, hogy már láttam ezt valahol − oda sem nézve emelte fel kezét és néhány centiméterre Juliano testétől végigsimított a levegőn.

− Juliano de Paulis. Ő Gerle gyilkosa − kuncogott tovább az asszony mondandója súlyossága és jelentése ellenére. − Van olyan kérdés, amire választ tudok adni, de van olyan, amire sosem fogok. A titkaimat megtartom, ennyire azért már megismerhettél ezer év alatt − lépett el tőlük, és utolsó mondatára mélyen Juliano szemébe fúrta pillantását. − Hagyományaink szerint életért élettel tartozik, de én felajánlom a sajátomat, ő érte.

A halandó válla megereszkedett és minden tartása elhagyta, ahogy a földre zuhant. Kétségbeesetten bámult Narcossára.

− Nem teheted, Signora. Bűnhődnöm kell egy olyan életért, melyhez hálával és nem pengével kellett volna közelednem. A húgomat látni élve és egészségesen volt a legnagyobb ajándék az Úrtól. Nem kívánhatod, hogy elfogadjam a tiédet a sajátomért cserébe.

Persea döbbenete tapintható volt, ahogy lassan megmozdult és körbejárta Narcossát, aki még mindig az ifjú pillantását tartotta fogva.

− Tudod, te mit beszélsz? Feladsz mindent azért, hogy megvédj egy gyilkost? Mitől változtál meg ennyire az elmúlt századokban, Narc? Elveszítesz halhatatlan lelkeddel együtt mindent, ami a varázslatok világához és az Anyához köt. Utolsó vagy a vérvonalból, van fogalmad róla, hogy ez mit fog jelenteni?

Az asszony biccentett.

− Tudom, mire vállalkozom, Persea − hangja szárazon, fájdalmasan csengett. − Megmondtam. Van, amire felelek, valamire nem. Tedd a dolgod és vedd el, amivel tartozom. A halhatatlanság amúgy is értelmetlen lenne, ha újra elveszíteném.

− Újra? − tette fel a kérdést egyszerre mindkettő. A dryád gyanakvóan, a halandó értetlenül.

Narcossa hátrálni kezdett, miközben testét lángok ölelték körbe, melyek úgy csaptak ki bensőjéből, mintha át akarnák ölelni.

− Nem temetem el megint Shivert. Ezt nem kívánhatják tőlem az Istenek sem. És az én erőm elég lesz arra, hogy még pár száz évig életben maradjon a mágia ezen a földön.

2018 tavasz, Dél-Korea, Szöul

Fájdalom nélkül emelte fel a karját, hiányzott a már megszokott érzés, ami a vállába vágott, most mégis meglepett öröm zsibbasztotta le tagjait. Nem az jutott először az eszébe, hogy végre befejezheti a könyvet, hanem az, hogy szabadon ölelheti magához a fiút. Mind a hármat.

Jae-sunt, aki meghódította bársonyos hangjával, meleg fényű mosolyával, csábító csókjaival. Zhelant, aki életvidámságával együtt közös emlékeken osztozott Priyával, és kis koalaként tapadt rá. És Chait, akinek a mosolyánál szebbet sosem látott a rég megélt élet óta.

A három fiú a teraszon állt, és nevetve nézték, ahogy a többiek a kutyákkal játszanak.

Priya szíve megdobbant, amint végigmérte őket, majd közelebb lépett. Menet közben vette le válláról a merevítőt és óvatosan, hátulról ölelte át Jae-sun derekát mindkét karjával.

Puha, hosszú ujjak simítottak végig kézfején, majd feljebb siklottak meztelen alkarjára, felhevítve bőrét. Jae-sun fordulás közben már magához húzta, a nő karját a nyaka köré igazítva.

Minden eddiginél mélyebb és hevesebb volt az a csók, Priya cseppfolyósnak érezte magát a szenvedélyes gyengédségtől, amivel a fiú szorította.

− Végre – nyögte alig hallhatóan a nő szájába. – Eszméletlen, mióta várok rá.

Priya rámosolygott.

− Pár napja ismersz csak, Jae-sun.

− Egy örökkévalóságnak tűnik – fogta meg a derekát és megemelte. A vörös nem tétlenkedett, lábával már körbe is fonta a fiút.

− Türelmetlen vagy? – kérdezte alig hallhatóan.

− Én nem a barátaim vagyok, Priya – komorodott el kissé a fiú. – De szeretnélek megismerni, lépésről lépésre.

− Nem vagyok egy törékeny virág. Nem menekülök el előled, de akkor sem haragszom meg, ha nem látod alkalmasnak az időt. Itt vagyok akkor is, ha szükséged van rám. Akkor is, ha csak egy ölelésre vágysz, megértő szavakra vagy szeretetre – babrált az ing legfelső, gyöngyházszín gombjával, tekintete azonban nem engedte el a meleg, mosolygós szempár figyelmét.

− Az öleléshez kellett a másik karod is, és ebből nem vagyok hajlandó engedni, Priya – indult el az erkélyajtó felé Jae-sun, ölében egyensúlyozva az írónőt. – Hagyjunk itt mindenkit, most rád van szükségem. Beszélgessünk olyan dolgokról, amiket nem osztunk meg másokkal. Tudom – húzta apró mosolyra száját –, hogy nagyon sok dolgot még nem mondtál el, és most erről az életedről beszélek. Minden mocskos kis titkodat ismerni akarom.

Priya hátravetett fejjel nevetett fel, belekapaszkodva, majd újra a szemébe nézett.

− A titkaim nem mocskosak, csak a gondolataim, Jae, amik mostanában szinte csak körülötted járnak, úgyhogy gyorsan döntsd el, valóban csak beszélgetni szeretnél?

Jae-sun felmordult, amint megérezte mellkasán a nő szívverését, ami úgy lüktetett, mint a sajátja.

− Nem leszek kreatív, ha így folytatod.

Priya végigsimított a fiú fülétől az álláig, lekövetve az arccsont ívét, majd hüvelykujjával megérintette a puha alsó ajkat.

− Sejted, hogy nem olyasmire vágyom, amitől felmegy a vérnyomásom. Add önmagad, és fárassz ki – kacsintott. – Csak így kaphatod meg a kérdéseidre a válaszokat.

Jae-sun lassan leengedte a padlóra.

− Legyek őszinte?

− Megkérlek rá – döntötte félre a fejét a nő.

− Most válaszok helyett szívesebben fedeznélek fel ruha nélkül – hajolt Priya füléhez. Suttogó hangja megborzongatta a vörös hajút.

− Nincs ellene kifogásom, feltéve, ha én kezdhetek – kacsintott, és megfogta a fiú kezét, hogy összefűzze ujjaikat.

− Azzal meg nekem nincs bajom. Nálad?

− Nálam – bólintott Priya, és elindult.

A háromutcányi távolságot kéz a kézben tették meg, szótlanul, néha egymásra mosolyogva, és a nő nem állta meg, hogy ne mérje újra végig.

Tetszett, amit látott. Igaz, nem is tagadta egyetlen pillanatra sem. Jae-sun karakteres volt, az arca kissé kerek, a szemei mindig melegséget árasztottak, a válla széles, és bár eddig csak ingben látta, tudta, hogy mozgékony izmokat takar a ruha. Épp eléggé sokat időzött a tekintete a koncert közben rajta, hogy észrevegye.

Az előtérben lehajolt, hogy kicsatolja a szandál pántját, de a fiú tenyere a csípőjére csúszott, megállítva a mozdulatban.

Priya kérdőn nézett rá.

− Én akarom. – Jae-sun hangja karcos volt az eddig visszafojtott vágytól. Meg sem várva, hogy a nő mit reagál, magához húzta és megcsókolta.

Priya ereiben kocsonyássá lényegült a vér, egy leheletvételnyi ideig megszüntetve az őrült dobbanásokat, amiket szíve diktált. Sosem érzett ilyen vágyat, és sosem látott ilyen csábítást, mint abban a szempárban.

− Mi ez a cipőmánia nálatok?

− Nyugodtan tarts perverznek vagy fetisisztának, de túl kényelmesnek tűnik az ágyad – emelte meg újra tenyerét a nő fenekére csúsztatva, és Priyának elég volt ez a néma könyörgés, hogy átkulcsolja lábát a fiú derekán. – Én meg türelmetlen vagyok, hogy benne lássalak újra.

− Tudod, merre van – hunyta le a nő a szemét egy fél pillanatra, hogy feldolgozza az érzést, amit a szavak váltották ki belőle. – Szívesen magunkra zárom az ajtót, ha gondolod.

− Épp kérni akartam – indult el Jae-sun, könnyedén tartva a nőt.

Priya megint rácsodálkozott, hogy milyen erő van azokban az izmos karokban, és hagyta, hogy újra a sajátjára tapadjanak a barackízű ajkak.

Néhány lépés volt csupán, míg elérték a szobaajtót, de Jae-sun még akkor sem engedte el, amikor beléptek a szobába, így Priya kénytelen volt hátradőlni a kényelmes ölelésben, hogy elfordítsa a gombot a kilincs alatt.

− A dolgozószobát is – suttogta Jae-sun, és ha nem fogta volna a nőt, Priya biztos egyensúlyát vesztette volna a lángoló pillantástól. Rég látott ilyet, ha egyáltalán volt ilyenben része ebben az életben.

Szótlanul hagyta, hogy a másik ajtóhoz sétáljanak, miközben a fiú apró, mézédes harapásokkal ízlelte meg újra és újra. Lassan elveszett az érzéki csókokban, az idő egybecsúszott, már nem tudta megmondani, hány perc telt el Jae-sun karjai közt, de azt vette észre, hogy a fiú leült az ágy szélére, kissé eltolva őt magától.

Szótlanul néztek egymás szemébe, és a nő látta a könyörgéssel keveredő szenvedélyt a melegbarna tekintet mélyén. Ugyanaz a magány köszönt rá Jae-sun pillantásából, amivel a sajátjában találkozott, amikor a tükörbe nézett.

Öntudatlanul emelte fel kezét, és mutatóujjával megérintette a fiú homlokát. Körberajzolta a láthatatlan harmadik szemet, majd végigcirógatta az íves arccsontot.

− Úgy nézel, mintha meg akarnál jegyezni. – A fiú bársonyos hangja puhán simított végig a gerince mentén, amit szinte rögtön a hosszú ujjak váltottak fel.

Priya észre sem vette, mikor simult rá a forró tenyér a hátára.

− Talán így van. Talán memorizálni akarlak, és az is biztos, hogy nem érem be egy alkalommal – súgta a nő, lassan kigombolva a világoskék inget.

− Lehet, hogy csalódni fogsz. – Jae-sun hagyta, hogy Priya lesodorja a válláról az anyagot.

− Kétlem – lehelte a választ a fiú kulcscsontjára. – Azt hiszem, két fétisem lett – nyögte a nő.

− Mi az a kettő? – Priya zakója már a padlón hevert, Jae-sun hosszú ujjai a fémgombokkal babráltak.

− Az egyik a kulcscsont – simított végig ujjai hegyével a fiú izmos mellkasán, majd a felkarján.

− És mi a másik? – simította le a fehér blúzt az énekes, majd kibújtatta a pánt nélküli melltartóból a nőt.

− A nyakörv – húzta mosolyra ajkát. – Nem készültem fel a látványra.

− Én sem a tiédre.

Jae-sun úgy ölelte át, mintha törékeny porcelán lenne, és úgy csókolta meg, mintha csak lédús gyümölcsbe harapna. Priya megint elveszett az ízében, az illatában, és szemérmetlenül nyögött fel, hátradöntve a félmeztelen fiút.

Szavakra nem volt szükség, és ígéretekre sem, bár az első pillanatokban még úgy tűnt, csak ismerkednek a másikkal, néhány légvétel múlva már mint összeszokott páros merültek el egymásban.

Priya sóhajai tűzvirágokat nyitottak, megperzselve a levegőt, combjain a bőr égett a fiú érintéseitől, ahogy a hosszú ujjak végigsimítottak rajta. A látvány sem okozott neki csalódást. Ilyennek képzelte el ruha nélkül, és szinte az elejétől a végéig halvány mosoly játszott ajkai körül, még akkor is, amikor Jae-sun maga alá fordította egy újabb menet reményében.

Priya tekintete lángolt, a zöld lencse szinte felolvadt szemében, ahogy a kéj átcsapott rajta, és figyelmét nem kerülte el a fiú kérdő pillantása.

− Sokan megrémülnek az eredeti színétől – suttogta a választ a ki nem mondott kérdésre a nő, belekapaszkodva a széles vállakba.

− Mintha be lenne gyulladva – húzta a vörös combját magához.

− Albínó vagyok, Jae-sun. Színtelen, mint egy fehér lap – sikkantott aprót a fiú újabb gyengéd rohamától.

− Nekem így is tetszenél – súgta a szájába, és Priya felnézett a fölötte lebegő arcra.

Beleolvadt a forróságba, amit a fiú tekintete árasztott, és rájött, Jae-sun a saját, ösztönös személyiségével érte el azt, hogy apró lángnyelvek csaptak ki a testéből, nem kellett hozzá semmilyen misztikus képesség, hogy élőnek érezze magát a karjai között.

Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy ha korábban találkoztak volna, nem lett volna szüksége arra a fajta aszkéta életmódra, a görcsös próbálkozásokra, hogy újra megtanulja használni az erejét. De ez csak pár levegővételnyi ideig zümmögött a fejében, mert az újabb kéj elmosta minden józan gondolatát.

Jae-sun a párnán szétomló vörös tincsekkel játszott, látszott rajta, hogy egyáltalán nem zavarja a testüket borító izzadtság, ahogy a tűz forró érintése sem.

− Biztos vagyok benne, hogy sokkal színesebb lennél. Az én szememben legalábbis – tolta ki magát minden eddiginél mélyebbre jutva Priyában, amitől a nő a csillagok közt érezte magát.

Már hajnalodott, amikor fáradtan, kielégülve bújt a fiú oldalához, mutatóujja köröket rajzolt az izmos mellkasra, arcán érezte az arany árnyalatú bőr melegét.

− Mi jár a fejedben?

Jae-sun az ő arcát nézte, tekintete mosolygott.

− Óvatlan voltam. Túlságosan türelmetlen, hogy megízleljelek – simított végig a nő arccsontján.

− Nem kell aggódnod. Terméketlen vagyok – súgta alig hallhatóan Priya.

− Biztos vagy benne? – vonta fel szemöldökét.

− Genetikai selejt vagyok – kuncogott a nő. – A pigmenthiány miatt nem úgy működnek a hormonjaim, ahogy kellene. Gyári hibás a csajod – húzta el a száját.

Egy másik Világ

Napjainkban, Asgard határában

A lány hátravetette fejét, és éles hangon felrikoltott. Hangjára versenyt károgtak a hollók, melyek tanyát vertek a havas tájon nőtt fák ágain.

Az öreg tölgy tövében kásásra fagyott vércseppek gyűltek tócsába, lecsöpögve a kezében szorongatott pengéről. Hátát a göcsörtös fának vetette, a szél belekapott szoknyájának sallangjaiba.

A szép íriszben még lángolt a harc heve, ahogy körbepillantott a harcmezőn. Testében lassan csillapodott a vágy, és keskeny vállain évszázadok fáradtsága ült nehéz súlyként.

Páncélja behorpadt, szárnyas sisakjának tollai, amik valaha ragyogó fehérek voltak, most mocskosak a rászáradt vértől.

Jolene a hóba szúrta egykezes kardját, néhányat szusszantva. Körülötte az északi táj némaságtól volt átkozott.

A Halál csendje ült meg Vanheim kapuitól néhány mérföldnyire.

Jolene felnézett az öreg tölgy ágai között feltűnő, ködbe vesző égboltra. Sóhaja ezúttal szívből jött, lehelete sűrű páraként ölelte körbe.

- Odin. Mennyit kell még? - kérdezte csak úgy félhangosan, fáradtan a harctól, három évszázados szolgálattól meggyötörve.

Jolene valkűr volt, egyike az utolsó hírnököknek, de ugyanakkor Látó is. Tette, amit kellett, és látta, amit nem akart. Ebben különbözött testvéröccsétől, aki nála kellemesebb átkot kapott az istenektől.

Mert ő annak látta minden egyes képességüket. Cainnel ellentétben a lány sosem szerette azt csinálni, amire kijelölték. Azonban a Sors - és persze az istenek - útjai évezredek óta kifürkészhetetlenek voltak, így Jolene hiába ágált az ellen, hogy valkűrként éljen, Odin sosem hallgatta meg a törékeny lányt. Persze Jolene, amint tehette, mindig átkozta magában a sors istennőit, meg az idióta szövőszéküket. Legszívesebben felgyújtotta volna.

Ezért hát mindig talált magának lehetőséget arra, hogy kibújjon a ráerőltetett köntösből, és szabadon járt – kelt abban a világban, ahol Látó lehetett. Még akkor is, ha átoknak tartotta mindazt, ami születése jogán járt neki.

Most is, hogy az öccsére gondolt, semmi más nem jutott eszébe, csak hogy Cain barátja hogyan képes ezzel együtt élni. Annyi éven keresztül. Annyi évszázadon át. Egyedül.

Mélységesen sajnálta Lindont, de nem tudott rajta segíteni. Mindannyiuknak meg volt a saját keresztje; Cainnek az, hogy képes az igazat mondatni, Lindonnak, hogy egy rég elfeledett istennőcske után ácsingózik és Jolenenak… nos, neki EZ volt a saját gondja.

A vér, a háborúzás, Vanheim és Asgard kapuinak védelme.

Na és a hollók! Hiába győzködte bepirosodott orral Odint, hogy allergiás a madártollra, a főisten hajthatatlan volt. Maradnia kellett. Már csak anya miatt is.

Nanna , Forseti lánya volt, maga is istenség – ahogy a lány nagyanyja is ‒, csak a kisebbek, kevésbé ismertek közül való.

Mióta a keresztények betették lábukat a fjordok közé, azóta – mint minden más országban és területen – az egykor volt isteneket elfeledték és már csak maroknyian maradtak, akik feltétlen hívei voltak a régi rendnek.

Ők voltak a Látók: azok az emberek, akik születési joguk által, vérükkel és titkos névvel együtt különös képességeket kaptak. Egy ilyenbe botlott háromszáz éve Nanna. Szép szál legény volt, azt meg kell hagyni, annak ellenére, hogy a világ másik végéről származott. Jolene tőle örökölte húzott szemét, ahogy felvágott nyelvét is.

Asgardban, és a Valhallában sorstársnői, a többi valkűr állandóan kigúnyolta különös metszésű szemei miatt, de leginkább törékeny testalkata volt a gúnyos megjegyzések tárgya.

Ám ezzel a testtel mi mindenre volt képes! A lány mindig visszavágott a cserfes hírnököknek gyorsaságával, ami alkata törékenységéből fakadt. Sokszor még most is érezte meztelen talpa alatt a fjordok szikláinak éles peremét, ahogy szabadon ugrált egyikről a másikra, fejlesztve gyorsaságát és akrobatikus ügyességét. Aztán lassacskán hozzászoktak jelenlétéhez mindenhol a Világfán.

Egy kiáltás zökkentette vissza elmélkedéséből, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig a nagy semmit nézi az ágak között. Persze, választ most sem kapott a Mindenség Atyjától, aki legalább annyira makacs volt, mint Cain. Vagy, mint az a búval telerakott Lindon, aki nem tudott másra gondolni, csak hogy a nyakában hordott opálos üveget szorongassa, és magában beszéljen egy rég halott nővel.

És tessék. A gondolatai megint elkalandoztak, miközben dolog van. Olyan dolog, amihez még mindig semmi kedve nincs. Elégedetlenkedve lökte el magát a tölgytől, pengéjét maga után húzva a hóban. A hang irányába fordult és elrikkantotta magát.

‒ Mi van, Sváva ? – bosszankodva rótta a métereket a magas asszony felé, lassan úgy érezte magát, mint aki nyakig süllyedt a véres hóban, időnként nagy köröket írva le a holttestek körül.

Léptei zajára a hollók fel sem néztek lakomájukból, ahova időközben leszálltak. A hullákra.

Jolene undorodva húzta el száját, de tovább lépkedett, megacélozva szívét és a lelkét. Szabad kezével letörölte a jeges verítéket, ami lustán csorgó patakokban folyt a tarkóján.

A sisak alá szorított haja tövében apró cseppekben megülő izzadtság néhány súlyos másodperc múlva a páncél alatt viselt pamut ingébe akart olvadni, amit Jolene nagyon utált.

Tekintete megkereste a tapasztaltabb valkűrt, aki mintegy ezer éve taposta már a harcmező véres szőnyegét. Sváva még mindig jelenésszerűen szép volt. Fehér haja kilógott a szárnyas sisak alól, lehetetlenül fehér bőre kivilágított a véres maszatok közül, páncélja azonban még mindig fényesen csillant meg a ködszerű napfényben. Jolene meg sem torpanva lépdelt a nőhöz, akinek a válláig ért.

Sváva egy dombocskán pózolt.

„Elkényeztetett mimóza.” – a megjegyzés gúnyosan villant fel Jolene elméjében, amit gyorsan el is hessentett.

Hosszú élete alatt rájött, hogyan tudja elérni azt, hogy gondolatai ne látszódjanak meg arcvonásain, így egyszerűen csak száműzte azokat, mint most is.

Felnézett a nőre, aki valamilyen oknál fogva még mindig a valkűrök sorát erősítette, amit Jolene nem értett meg ennyi idő után sem. De nem is akármilyen pozícióban. Tábornok volt, vagy mi. A lány ezt persze sosem kérdőjelezte meg, mert milyen jogcímen is vonna ő felelősségre egy tőle háromszor, ha nem négyszer idősebb valhallait. Főleg nem merte ezt megtenni a fenséges Odin előtt, aki mintha mindig rajtuk tartotta volna ép szemét.

‒ Van még itt mit tenni, Jolene – recsegte az összeszedetlen elmélkedés közbe Sváva, akinek hanghordozásában még mindig ott volt egykori nemesi neveltetése.

‒ Hogy én mennyire örülök ennek, Sváva – gúnyolódott Jolene, persze minden egyes szavának hangsúlyába belevitte nem tetszését.

„Felkapaszkodott kis… nebánts virág.” – csordogált elő az újabb gondolat a kis valkűr agyának egyik eldugott szegletéből, amit bezzeg most nem tudott időben elhessenteni, így ideges vihogással mutatta ki, mennyire tetszik neki a csúfnév. Sváva még mindig nem ismerte eléggé a lányt, mert nevetgélését az izgalom számlájára írta.

Hosszú léptekkel vezette le a domb tövébe a jelenésszerű asszony Jolenet, ahol még néhány ágrólszakadt „haldokló” mozgott. A lány szíve majd meghasadt, ahogy végignézett a szerencsétleneken, akik közül néhányat az ő pengéje juttatott ilyen állapotba.

Voltak ott mindenfélék, ahogy a valkűrpenge vércsatornájában is többféle vér keveredett össze. Elfek, emberek, de óriások is, akiknek ereje bár vitathatatlanul nagyobb súlyt nyomott a latban, viszont gyorsaságban nem vehette fel senki a versenyt Jolenenal és társnőivel.

Amerre a szem ellátott, holttestek és sebesültek feküdtek, várva, hogy a valkűrök elvigyék lelküket a Valhallába.

Ebben a pillanatban Jolene csak tettette lelkesedését, hiszen ez volt Sorsának legnehezebb feladata.

Befejezni az utolsó mozdulattal valamit – ami nem volt más, mint egy élet: hosszú vagy épp gyérre szabott – mely számára olyan volt, mintha ő benne is meghalna valami. Minden alkalommal. Jolene lemondó sóhajjal emelte döfésre pengéjét, és Sváva nyomában egy rövid imát morzsolgatva, a szavakat újra és újra elmondva, szúrt.

Egyenesen a szívbe. Borzongva hallgatta, ahogy a bordacsont kettétörik, átdöfve a tüdőt. Egy pillanatig a haldokló szája szélén véres nyál buborék jelent meg, hogy aztán a fémpenge fogazott éle szétroncsolja örökre a szervet, melynek dobbanásai eddigi életét adták.

Jolene újra és újra visszanyelte keserű könnyeit, és egy idő után monoton, ösztönös mozdulattal szúrt. Egyszer… még egyszer… és még egyszer… és megint.

Natsuki kisimított egy nedves tincset a homlokából, majd tétován megbirizgálta a nyakörvet.

Az ágyban egyenletesen lélegző lányt bámulta a szobaajtó mellett állva, aztán, mint akinek elgyengültek a lábai, lecsúszott a fal tövébe.

Teljesen összezavarodott: egy halálisten, aki haldoklik? Ennek semmi értelme.

Amikor kutyaként visszatért a házba, Ayame hullaként feküdt. Akkor úgy érezte, soha ilyen ürességet nem tapasztalt még. Ha a lány eltűnt volna a semmiben, valahogy nem lett volna értelme annak, hogy újra tudjon bízni azokban, akik miatt idekerült: az emberekben. Annyi évszázadon keresztül gyűlt benne a harag azok miatt, akikért imádkoznia kellett volna, vagy megtanítani rá őket, és mégis elfordultak a Mennyei hatalmaktól, hogy a tőle néhány méterre fekvő lányban reménysugarat látott.

Ahogy Ayame egy kóbor kutyával bánt, vagy egy olyan emberrel, aki látszatra felette állt, valójában egy nagyobb fivér, aki mégis alárendelt, ahogy a yakuza mondja, megvillantotta a róka előtt: létezik még emberiesség.

Zavartan temette tenyerébe arcát.

Amikor megette az első adag húst, és a lány megjelent, Natsuki, majdnem elharapta nyelvét döbbenetében. Egyetlen pillantással mérte végig a konyhaajtóban állót. Az irezumi tetoválás szinte égette a rókatündér szemét, ahogy Ayame bokájától követte felfelé végig a lábszáron, a combon át, hogy végül a rövid pizsamanadrág alatt eltűnjön. Mintája és színe éles kontrasztban állt a hálóruha fehérségével.

Natsuki számára furcsának hatott Ayame témaválasztása: a rózsák vöröse és sárgája, a lepkék kékje, a csipkeminta és a tüskés indák feketéje művészi munkát jelentettek, és a kádban volt alkalma közelebbről is megszemlélni: alig észrevehető volt a hegek mélysége és a bőrfelület sérülése, Natsuki mégis tudta, hogy hagyományos módon készültek a rajzok.

Irigyelte Ayame bátorságát.

A hegyes bambusszal és a természetes úton, növényekből kinyert festékkel dolgozott a tetováló, és a fájdalom elviselhetetlen volt. Az a rajzolat, amit a lány magán viselt, éveket kellett, hogy igénybe vegyen.

Kíváncsivá tette, vajon Ayame mennyi idős: nem lehetett több huszonötnél, így még iskolásnak kellett lennie, amikor elkezdték.

Ayame mosolyogva, később nevetve fürdette meg, ő pedig szemlesütve élvezte a törődést, amit addig még soha nem kapott meg. Elmerült a lány mosolyának, különös szemeinek ragyogásában, amik lassan úgy szívták magukba, mintha semmi más nem létezne a világon.

Elvörösödve jutott eszébe az ölelés, amikor a lány a konyhában magához húzta és sírt. Ezt sem tudta hova tenni.

Natsuki beletúrt nedves hajába, majd megdermedt a mozdulat közben.

Ayame megcsókolta.

Naot.

És mégis őt.

Így csak még szégyentelenebbnek tartotta saját magát, ahogy kutyaként bámult a lány után, majd volt olyan balga, hogy megrázza magát, és a két részes pizsama csupa víz lett.

Ayame akkor is nevetett, amikor törölközőt terített Naora, szelíden megsimogatta a feje tetejét, majd elfordult, és megszabadult vizes ruháitól.

Natsuki nem is tudta, mitől zavarodott össze leginkább abban a pillanatban: a lány hátsó felének gömbölyűsége, derekának íve vakította–e el, vagy a hátát díszítő félkész tetoválás a szél tépázta halott fáról, aminek ágain hollók ültek, gyökerei pedig hozzácsatlakoztak a combjáról a csípőjére és oldalára felfutó rózsaindákhoz.

Döbbenten tűrte, hogy Ayame megtörölgesse, aki aztán felkacagott mély hangján, amikor látta, hogy Nao – vagyis ő, Natsuki – milyen megilletődve pislog a hevenyészve magára kapott köntösben feszengő lányra.

Valójában a rókatündér sehogy sem tudta elszakítani pillantását a melleiről, amiket alig takart el az anyag. Kétségbeesve próbálta máshova koncentrálni figyelmét, végül a felemás szemeket találta meg.

Szeretetet látott bennük, amit már rég nem tapasztalhatott.

A rókatündér úgy gondolta, lassan olyan dolgokba süllyed bele, amiket már elveszettnek hitt.

És mindezt Ayame számlájára írta.

Át kellett értékelnie magában az emberekhez fűződő viszonyát, miközben arra is rá kell jönnie, mi vezeti a halálistent.

Azt, amelyik most békésen aludt az új albérlet ágyában.

Az előtérben égve hagyott lámpa fénye a nyitott ajtón keresztül a takaró alatt alvó Ayaméra vetült, óhatatlanul is arra kényszerítve Natsukit, hogy ráfigyeljen.

Az egyenletes szuszogásban semmi jelét nem érezte a korábbi fájdalomnak, mégis, a suttyomban megjelenő, és az este folyamán lassan duzzadó aggodalomtól köd borult az Inari róka lelkére.

Fogalma sem volt róla, milyen lehet valakiért ennyire aggódni. A tény, hogy Ayame úgy bánt a kutyával, mint egy igazi baráttal szokás, átbillentette Natsukit az érzelmek apátiáján.

Másnap együtt reggeliztek a maradék tőkehalból és az öregasszony omlettjéből. Ayame az asztalról adta neki a falatokat, miközben Natsuki kutyaként is tudta, nem sokat lehet mellette, mert a Vadmacskák várták a próbára. De lebukni semmiképpen nem akart.

Amikor a lány átment a csinosodó szalonba az új mintákkal, a róka eltűnt a házból.

Egy csendes utcában alakult emberré.

– Késtél! – Aki fel sem nézett a gitár hangolásából.

Natsuki csak vállat vont, és ledobta magáról a dzsekit.

Barátja abban a pillanatban emelte fel a fejét, gyanakodva lépett hozzá, és megszagolta.

– Női parfüm. Csajnál aludtál.

A róka elfintorodott. Erről el is felejtkezett. Még mindig rajta volt Ayame samponjának illata, amivel Naot fürdette meg.

Üres tekintettel nézett Aki vigyorgó arcába.

– Nem olcsó ribanc, az már biztos – a gitáros gúnyosnak ható szavai mellbe vágták.

Karja önkéntelenül mozdult, és vékony ujjai Aki torkára fonódtak. A róka szemében megjelenő düh vérvörös rózsákat gyújtott arccsontjától a füléig.

– Nattsucchi – nyögte a szorítás alatt a férfi.

Sawada abban a pillanatban lépett a róka mögé és fogta le karjait, mielőtt még nagyobb probléma kerekedhetett volna belőle.

Aki összegörnyedve köhögött.

– Megérhette az éjszaka, ha a haverodat is kinyírnád érte – suttogta karcos hangon.

Natsuki újra megindult volna, ha a basszusgitáros nem fogja erősen.

– Fejezzétek már be! Te meg ne hergeld tovább, Aki.

Az Inari róka kitépte magát Sawada kezéből, és a másik elé lépett. Gyűlölettel a szemében nézett rá, és Aki döbbenten hátrált meg.

– Mi a bánat ütött beléd?

Natsuki nem felelt, inkább elfordult és a mikrofonhoz lépett.

Ő sem értette a hirtelen indulatot, amit a még váratlanabb védelmező ösztön váltott ki belőle. Valahol mélyen azonban érezte, Ayame máris berágta magát a szívébe.

Reszkető kézzel gyújtott rá, amint felötlött agyában a gondolat.

– Vegyük végig a számokat, aztán délután találkozzunk a Shimatakiban. Hazamennék – hangja szokatlanul üresen kongott.

Úgy tűnt, Saito és Aki nem hallják ki hangjából a változást, bár mindketten feszülten figyelték a hirtelen haragú Natsukit. Sawada azonban nem állta meg szó nélkül:

– Fogod bírni?

A rókatündér úgy meredt rá, mintha először látná, majd elhúzta a száját.

A mindig megfontolt és óvatos Sawada. Sosem változik, bár ő is benne van mindenben, amiben a többi tag. És mégis ő az egyetlen, akinek a tanácsaira Natsuki ad.

De ezt a helyzetet, hogy adja elő bármelyikőjüknek is? Tuti, hogy idiótának néznék, ha elmondaná. Nem. Azt mégsem teheti. Akkor inkább maradjanak meg abban a hitben, hogy nővel volt. Bár, ha jobban belegondolt…

Ami azt illeti....

A róka végigjátszotta magában egyetlen rövid pillanat alatt az éjszakát.

Ayame valóban nő. Igaz, kicsit vézna, csontos, elég magas, és az arca sem hétköznapi, de van benne valami, amit megéri felkutatni.

Nemcsak állatként, hanem emberként és férfiként is. Ahhoz ellenben az kell, hogy a bizalmába férkőzzön, és a lány ne úgy nézzen rá, mint a véres húsra. Ezt viszont csak úgy tudja elérni, ha érdeklődést mutat. Nem hagyatkozhat csak azokra a dolgokra, amiket kutyaként fedez fel mellette. Rá kell vennie majd valahogy őt, hogy kimondja előtte is azokat, amiket Nao előtt szemrebbenés nélkül.

Natsuki bólintott egy mély sóhaj kíséretében.

– Fogom bírni, hidd el, Sawada. Majd a koncert után alszom.

– Éjszaka nem ment, mi? – röhögött elfordulva Saito.

– Leszállnátok már rólam? – villantotta rá a szemét a róka.

A dobos felemelt kézzel jelezte, hogy nem bocsátkozik vitába, de látszott, magában jól szórakozik.

Még csak dél volt, de Natsuki már az estét várta. Nemcsak a fellépés miatt, hanem mert tudni akarta, Ayame ígéretéhez híven tényleg eljön–e a kerület fesztiváljára. Így legalább lehet esélye tiszta lappal indulni nála. Úgy döntött, meghívja vacsorázni – ha már a lány akaratán kívül kétszer is megetette.

Magában belevörösödött az emlékbe, főleg, hogy annyit evett kutyaként, hogy azt hitte, kidurran. Még mindig nem érezte magát éhesnek, és a sokadik elpróbált dal után sem volt fáradt. Mintha a táplálkozás erőt adott volna neki. Bár kissé karcosnak tűnt a saját hangja, a többiek nem tettek megjegyzéseket, és ez megnyugtatta.

Lehet, hogy csak kicsit pihentetni kellett, bár legbelül sejtette, hangjának gyengülése valaminek a jele, amiről nem tud, de nem is akar tudomást venni.

Kora délután szótlanul biccentett a többieknek, és a saját lakásába igyekezett. Egyrészt semmi értelme elmennie Ayaméhoz, másrészt nem is lenne ereje.

A zuhany alatt állva engedte el magát, és a nappaliban bömbölő punk–rockot használva háttérzörejnek, ordított.

Tehetetlenségében, csalódottságában vagy dühében, még maga sem volt benne biztos. Abban ellenben igen, ha azt akarja, hogy a halálisten felfedje szándékait, a legjobbat kell magából kihoznia. Na meg férfiként is fel kell keltenie az érdeklődését.

Ebben azért nem volt annyira rossz. Volt ezer éve gyakorolni a csábítás művészetét. Tudta, hogyan közeledjen, csak ki kellett ismernie a prédát.

Eszébe jutott a lány alakja, a minták a bőrébe vájva, a fűszeres, mégis édes illat, ami otthonosságot és biztonságot árasztott. A felemás szempár lágy csillogása, a szempilláin ringatózó könnycseppek. Ayame törékenysége sütött át rajtuk, valahol mégis brutálisnak és szenvedélyesnek érezte. Egyetlen rövidke pillanatra megfordult a fejében, hogy kevés a yakuzalánnyal szemben, és nem tudta hova tenni ezt az érzést.

Fásultan választotta ki ruháját, amit a koncerten is viselni szándékozott: a magasszárú bakancs hanyagul csak félig volt befűzve, a terepszínű térdnadrág fiatalabbnak mutatta kinézeténél, a fekete ing ujját feltűrte, fölé nem is vett semmit.

Az egész alakos tükörben bámulta magát.

Össze volt zavarodva.

Senki nem keltette fel még így egy rókatündér természetes kíváncsiságát, és Natsukinak rá kellett döbbennie, a lány úgy érte ezt el nála, hogy nem is tett igazából… semmit. Ettől csak még titokzatosabb volt a szemében, és úgy döntött, meghódítja, hisz a szíve megremeg már a neve hallatán is.

Fél óra múlva már a Shimataki teraszán ült: a vezetőség a fesztivál alkalmából megengedte, hogy Kimiko a kolléganőivel székeket és padokat tegyen ki az utcára, és ezt kihasználva Natsuki kiült az egyik napernyő alá egy üveg sör társaságában.

Hunyorogva bámult a napfénybe, a mai imákat Amaterasunak ajánlva fel. Nem volt igazán jó viszonyban sohasem a Fényes Istennővel, most mégis úgy érezte, rá kell támaszkodnia, akármilyen nehezére is esik. Az Ő melegsége töltötte el akkor, amikor Ayaméra gondolt öltözködés közben, és az Ő erejét látta visszaköszönni a vékony lányban. Az sem volt utolsó szempont, hogy a legfőbb istenség engedte meg neki, hogy ennyire hosszú életet éljen, és egyedüli természetfeletti lényként szemtanúja lehetett a császári vérvonal kiválasztásának.

Bármennyire haragudott a halandókra, a kötelességét mindig megtette. Ezt senki nem vethette a szemére. Ebből a szempontból példás róka volt, még akkor is, ha nem volt az a tipikus tündér.

Kezdve ott, nem az ő műfaja volt mások megtévesztése és az elméjükben vájkálás.

Ráadásul hímként jelent meg a halandók világában; ezer éve ugyanúgy nézett ki, bár külsején apró változtatásokat végre tudott hajtani, mint például a hajszínváltás. Ellenben róka alakban még mindig csak öt farka volt, de bundája már a hold ezüst sugaraira emlékeztetett. Persze, az alakváltás is könnyebben ment, még ha néha az alkohol hatására meg is rezgett a léc az önuralma alatt. Elmerengett az emlékekben és érzelmeiben, észre sem vette, mikor hunyta le a szemét és aludt el.

Álmában keskeny ujjak könnyű érintéssel simítottak végig arcán, és szelíd hang szólongatta a nevét.

– Natsuki… Natsuki.

Kényszerítette magát, hogy résnyire nyissa szemeit, de sehogy sem sikerült.

– Natsuki, le fog égni az arcod – kuncogott Ayame.

A róka szemhéja meglebbent a hangra. Első pillanatban nem is fogta fel mit lát, újra be kellett csuknia, majd a meglepetéstől tágra nyitotta.

A napfény glóriaként ölelte körbe a lány fejét, haja lófarokban bukott előre, arcán halvány mosoly játszott, ajka láthatóan csillogott a szájfénytől, mandulametszésű szemét finoman ívelő fekete tus hangsúlyozta ki, nyakának kecses vonalát rózsaszín és lila mintás kimonó hajtókája emelte ki.

Natsuki majdnem hátradőlt a látványtól.

– Ayame… nincs ebben meleged? – semmi értelmes nem jutott eszébe, csak a felemás szemeket bámulta döbbenten.

– Egyáltalán nincs – egyenesedett ki a lány, miközben egy sört nyújtott át a rókának.

Natsuki zavartan nézte az italt, majd újra a szürke–barna szempárt.

– Csatlakozhatok? – emelte meg Ayame a kezét, felmutatva a sajátját.

– He? – a fiú csak pislogva figyelte, amint a hűvös üveg az ujjai közé csúszik.

– Nem vagy ma valami fogékony – ült le mellé a padra a furcsa lány, és Natsuki nem bírta levenni arcéléről a tekintetét.

– He? – Natsuki képtelen volt felfogni azt, amit lát.

Ahogy azt sem, amit érzett. A szíve úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasából, és a semmiből jött öröm végigszáguldott ereiben.

– Zavarlak? – halkult el Ayame valahova a lassan gyülekező tömegbe bámulva. – Nézd – vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna, és Natsuki azon kapta magát, hogy úgy hegyezi a fülét, mintha Nao lenne –, nem akarom, hogy azt hidd, rád akarok akaszkodni. Meg sem fordult a fejemben, ha te nem ajánlod fel, hogy… – fordult el; fedetlen nyakszirtjén csalóka játékot űzött a napfény, fehérebbnek mutatva bőrét és sötétebbnek a halálistenek jelét – ismerkedjünk meg.

– Meghívhatlak vacsorázni? – nyögte Natsuki továbbra is a lány arcát bámulva, fájdalom jele után kutatva.

Legalábbis ezt magyarázta be magának.

– Egész nap azon gondolkodtam, mit értettél az alatt – folytatta Ayame, meg sem hallva a kérdést. – Nem vagyok épp az a fajta, akit csak úgy meg akarnak ismerni – súgta, majd hirtelen a róka felé fordult, meglepődve: a felemás pupilla kitágult, azzal fenyegetve Natsukit, hogy belesüllyed. – Mit mondtál?

– Vacsorázol velem? – fészkelődött a róka. – Úgy… úgy gondoltam, kezdhetném ezzel – nézett zavartan a kezében tartott sörre –, amolyan bocsánatkérés–féle, amiért leöntöttelek.

– Te most viccelsz velem, igaz? – Ayame a róka felé nyúlt, két ujja közé fogva a döbbent Natsuki állát és maga felé fordította a fejét.

– Ezt most mondd úgy is, hogy a szemembe nézel.

A róka elmerült az őt fürkésző szempárban. Úgy érezte magát, mint amikor a lány Naot fürdette. A pillanat belefagyott a zaklatott időbe, nem is jutott el tudatáig a kis téren gyűlő tömeg zaja, a színpad hangbeállításainak dübörgő visszhangja, az sem, hogy zsebében megszólalt a telefonja.

A halálisten megbabonázta.

– Miért bánsz úgy velem, mintha a barátod lennék? – érdeklődött halkan.

Ayame ajka résnyire nyílt, apró mosoly született meg körülötte:

– Az akarsz lenni, nem? Nem tudom, hogy kell csinálni, lehet, hogy rosszul indítottam?

– Nem, csak… vagyis, igen – vigyorgott zavartan a róka.

– Lehet, hogy a legszívesebben felkennélek a falra a bunkóságod miatt, de attól még érző embernek tartalak – mondta szégyenlősen Ayame. – Viszont hajlandó vagyok kompromisszumokra. Nem foglak megverni, ha nem viselkedsz tapló módon velem.

– Rendben – biccentett a róka, végül is erre hajlandó volt, mert nem Ayame tehetett róla, hogy ilyen lett, hogy így kell viselkednie.

– Amúgy, hogy van a fejed? – jutott eszébe.

Ayame arcán pír ült egy fél pillanatig, és Natsuki döbbenten tapasztalta, ő maga rémült meg:

– Rosszat kérdeztem?

– Ne értsd félre. Meglepett, hogy érdeklődsz. A nagyapámon és Kazuón kívül senki sem foglalkozik ezzel. Elkönyvelik, hogy hisztéria, vagy elfogadják, hogy sosem leszek harminc – vont vállat a lány.

– Miért? – érdeklődött belekortyolva a sörbe, hogy egy kicsit elszakítsa tekintetét a lánytól.

– A vizsgálatok szerint valami egész komoly, de még semmi konkrétat nem tudtak mondani. Én meg már belefáradtam az orvosokhoz járásba.

Natsuki rásandított. Úgy érezte, a halálisten hazudik, de nem tette szóvá. Valami szöget ütött a fejében, és az aggódást lassan a tettvágy mosta el. Felpattant, és kezét nyújtotta a lánynak.

– Akkor ma elfeledtetem veled a fájdalmat – nem akart tudomást venni a lány meglepett pillantásáról. – Ugye meghallgatsz minket? – hajolt le megfogni a vékony csontú kezet.

Bőre alatt érezte a vibrálást, az erekben végig suhanó vér áramlását is érzékelte. Észre sem vette, hogy hosszú pillanatok óta simogatja az ujjpercek kiálló csontocskáit, csak, amikor Ayame kényszeredetten elhúzta.

– Natsuki… ne feszítsd túl a húrt! – súgta. – Ismerkedés ide vagy oda, kérlek, ne legyél ennyire bizalmaskodó.

– Én… bocsánat – zavarodott meg saját magától a róka, sehogy sem bírta félretenni a befogadott kutya érzelmeit, aki magában a farkát csóválta.

– Megnézlek. Utána ehetünk – mosolygott fel a rá a lány, az aszimmetrikus arcról mintha eltűnt volna a korábbi napok homálya.

1985. május 18.

A monoton zümmögés teljesen befészkelte magát a fejébe. Könnyein keresztül környezetét csak egybefüggő piszkosfehér foltként érzékelte. Pislogott, hátha jobban lát. Pulzusa a fülében lüktetett. Percenként meg kellett bizonyosodnia róla, a lánya lélegzik-e. Rendben, csak alszik. Az orvosok azt mondták, túl van a nehezén. Persze. Élettani szempontból. De ez is valami. Az asszony biztos volt benne, a lelki felépülésig még nagyon hosszú lesz az út.

Mikor tizenegy napja, tragikus hirtelenséggel elhunyt a férje, azt hitte, rosszabb már nem lehet. Most pedig itt ült az egyszem lánya ágya mellett, a nagyerdei kórházban, ezzel a súlyos teherrel. Majdnem elveszítettem. A fiatalok érzelmi labilissága közhelynek számít, olvasott már a hírekben kamaszok öngyilkosságairól, de soha nem gondolta, hogy őket is érintheti. Boldog családként éltek. Tényleg semmi gond nem akadt a lányával, jól tanult, nem járt el szórakozni sem, fontos volt neki az iskola.

Visszaemlékezett, mikor azt a bizonyos telefonhívást kapta. Épp egy tárgyalásra rohant. A hosszú folyosó vége felől a lemenő nap kellemetlenül a szemébe sütött. Egy automatikus mozdulattal kapta elő rezgő mobilját a retiküljéből. A vonal végén azt mondták, a férjéről van szó. Magában bosszankodott, erre most nem ér rá, és továbbra is arra koncentrált, el ne csússzon a magassarkúban egyensúlyozva. Csak félig figyelt oda, miközben valami autóbalesetről hablatyoltak. Nem ért rá… Mint ahogy arra sem ért rá, hogy reggel rendesen elköszönjön.

Összeszoruló szívvel próbálta elterelni a gondolatait. Bár a jelenre gondolni semmivel sem volt kellemesebb. Az elmúlt másfél héten csak a temetés körüli teendőkkel volt elfoglalva. Meg saját magával. Őszintén szólva, nem igazán gyászt érzett, hanem önsajnálatot. Folyton az járt a fejében, mi lesz ezután vele. Egyáltalán nem törődött azzal, mi zajlik most le a lányában. Belegondolni is borzalmas, mi lett volna, ha nem hányja ki a gyógyszereket.

Elfordította a tekintetét. A falon, egy matt üveglap mögött, kicsiny részekből kirakott tájkép-puzzle díszelgett. A várostól nem messze elterülő Hortobágy híres kilenclyukú hídját ábrázolta, az előtérben szürkemarhákkal és népviseletbe öltözött csikósokkal. Egy élet, ami apró darabokra hullott. Egy élet, amit újra össze­raktak, de a törések nyoma nem tűnt el.

2005. május 19.

Jaden kilépett a zuhany alól, és elégedetten szemlélte a tükörben önmagát, miközben komótosan törölközött. A máskor tesztoszteronszagú férfiöltöző most kihaltan pangott, senki nem zavarta ezen cseppnyi önimádat közben. Jó formában volt, és bár múlt hét óta most sikerült először eljutnia konditerembe, elégedett volt a teljesítményével. A kimaradt edzésekért pedig bőven kárpótolta, hogy rekordsebességgel felgöngyölítette azt a ronda ügyet, amelyben egy fiú agyonverte az apját. Most már tényleg időszerűnek tartotta a hónapok óta ígérgetett előléptetést. Az áldozat egy közepesen híres színész volt, így némi pozitív médiavisszhangot is kapott „a nyomozást vezető, jóképű felügyelő” − ahogy az egyik lap fogalmazott. Jaden még nem döntötte el, a kivágott cikket egyszerűen csak a fiókjába süllyessze, vagy valami feltűnőbb helyre rakja ki.

Tükörképe derűsen nézett vissza rá, miközben enyhén pózolva méregette magát öltözködés közben. Sötétszőke, katonásan rövidre nyírt haj és mélykék, csillogó szemek. Többen mondták már rá, hogy kisfiús arca van. Egyszer régen egy apáca megállította az utcán, megsimogatta a haját, és azt suttogta, olyan gyermekien szép a szeme, mint akit soha semmilyen megrázkódtatás nem ért. Komolyabb traumában valóban nem volt része, de azért látott már egyet s mást életében. A rendőrségnél végigjárta a szamárlétrát, utcai járőrként kezdte, segített mentősöknek drogtól kiütött hajléktalanokat bevinni, hallgatott ki alkoholelvonástól remegő feleséggyilkosokat. Néha eltöprengett, vagányabbul nézne-e ki néhány forradással a testén, de valójában szerette sebezhetetlennek érezni magát.

Kellemes volt az edzés utáni fáradtság, a maihoz hasonló, nagysúlyos gyakorlatokat követően mindig szabályosan úgy érezte, dagadnak az izmai. A tompa elégedettségbe égető izgalom vegyült, ha arra gondolt, Kaia gépe pár órán belül landol az århusi reptéren. Biztos volt benne, hogy a viszontlátás öröme fizikai értelemben is remek estével kecsegtet. Már három éve együtt voltak, de még mindig úgy érezte, napról napra jobban szeretik egymást. Jóleső bizsergéssel töltötte el közelgő esküvőjük gondolata. A két hónappal ezelőtti „igen” óta mit sem változott a véleménye, megértek a családalapításra. Másnak talán abszurd ötletnek tűnhet a nagy napot a leendő felesége peteéréséhez igazítani, de ők ketten tökéletesen egyetértettek benne, igazán varázslatos lesz pont a nászéjszakájukon nemzeni az utódot.

Gyorsan végigsimított még a haján, aztán indult vissza az öltözőszekrényéhez. Most már sietnie kellett, ha még haza is akart érni lepakolni.

*

Aatto szokás szerint garzonlakásának kanapéján kucorgott, kezében egy citromos sörrel. Minden figyelmét lekötötte kedvenc amerikai akciósorozatának legújabb epizódja, ami a hétfői premier után aznap került fel a streamoldalra. Rendőrként pontosan látta, mennyi csúsztatás van a sorozatban, mégis kitűnő szórakozást nyújtott számára. Főként a realista karakterábrázolás miatt szerette. Csak pár rész maradt az évad befejezéséig, aznap egy titok leleplezése révén a cselekmény nem várt fordulatot vett. Aatto azon kapta magát, tátva maradt a szája, mikor az egyik magas rangú szereplő fiáról kiderült, azért hazudott a kihallgatáson, hogy eltitkolja, a férfiakhoz vonzódik. Egy amerikai sorozat, ha még oly árnyalt is, egyértelműen rossz színben tüntet fel valakit, aki elárulja a hazáját, mert úgy dönt, elhallgat valamit. De Aatto meg tudta érteni a fiú motivációit, ő maga is folyamatosan szorongott, mi lesz, ha valaki megtudja róla, hogy meleg.

A képernyőn egy törékeny nő túszul ejtett egy nála jóval erősebb fizikumú férfit. Aatto kiszáradt szájához emelte a sörösdobozt, ám az már kiürült. Halványan átsiklott az agyán, hogy van-e még ilyenkor nyitva tartó élelmiszerbolt Turku külvárosi negyedében, de nem volt kedve kimozdulni. Kerülőúton kellett volna mennie, nem akart megint amellett a koldus mellett elhaladni, akinek hazafelé nem adott aprót. A múltkor a pénzért cserébe meghallgathatta a fickó Istenről vallott nézeteit, ő pedig a kínosan unalmas élmény után hónapokig nagy ívben elkerülte az összes kéregetőt. Egy porcikája sem vágyott boltba menet a szemrehányó tekintetre és újabb lelkiismeret-furdalás-rohamra. Inkább nyelvével megnedvesítette az ajkait, és nézte tovább a filmet.

Lövések dördültek a képernyőn, Aatto pedig az izgalmakba belefeledkezve nekiállt középső és mutatóujjával a haját bondorgatni. Nem mintha az különösebben rászorult volna, hiszen tejfelszőke fürtjei olyan göndörek voltak, akár egy idealizált angyalé. Persze, ha valakinek az egyik része tökéletes, akkor máshol tökéletlen. Aatto esetében az átlátszóan kék szemei sikerültek enyhén felemásra: a baloldaliba pont annyi zöld vegyült, hogy feltűnő legyen a különbség. Néha rajtakapta magát az ujja köré csavart hajával, ilyenkor eszébe jutott, ez az OCD egyik tipikus tünete. Ennyi maradt meg benne a kényszerbetegségekről még abból a félévből, amikor úgy döntött, otthagyja az egyetemen a pszichológia szakot, amit levelezőn végzett munka mellett. Azóta sem jött rá, tényleg anynyira defektes-e, mint ahogy a neuropszichológia kurzuson ülve gondolta, amikor a létező összes kórképet diagnosztizálta magán a tankönyvi tünetlista alapján. Csavargatta tovább a haját, de legalább közben nem rágta a körmét, ami szintén jellemző volt rá. Nem csak akkor, ha izgult egy film miatt.

*

Az ébresztőóra világító számlapja szerint pár perc múlva éjfél. Miķelis úgy számolta, elszundíthatott egy bő órácskára. Hasogató fejfájással ébredt, feltételezte, hogy az keltette fel. Homályosan visszatértek az előző este emlékfoszlányai. Az a nő a bárban. Megpróbált az ágy másik felére sandítani, de a feje minden apró mozdulatra, mintha ketté akart volna szakadni. Nem kellett volna annyit innia. A szeme sarkából látta, hogy a nő ott alszik. Újból rezgett a telefonja. Tehát ez az e-mail ébresztette fel. Nem ismerte a feladót, de rábökött a félkövér „tárgy nélkül” címsorra. Egy újabb visszaverendő támadás a levélszemét ellen vívott ádáz küzdelemben. Az utóbbi időben elszaporodó potencianövelő reklámok hatására egyre inkább mániájává vált minden kéretlen e-mailt a spammappába rakni, hátha egyszer megtanulja az a nyomorult levelezőprogram, mit kell kiszűrni. Nagy nehezen feltápászkodott, és a spájz felé botorkált, hogy előtúrjon egy aszpirint. Pár másodperc múlva betöltött az üzenet. Miķelis úgy érezte, lebénul. Egy élő videóadást küldtek neki, amin egy a harmincas éveiben járó nő ült egy székbe kötözve. A bal karjába bekötött kanülből lassan csöpögött a padlóra a vér.

2005. május 20.

Miķelis nem törődött azzal, hogy éjfél is elmúlt, felkeltette a nőt – Gunta vagy Grieta, vagy mi a franc is a neve? Nyers modorban azonnal kizavarta a lakásából. Abban a pillanatban az se érdekelte volna, ha egyéjszakás partnere rögtön az ő volt feleségéhez rohan, aki a folyamatban lévő válás miatt örömmel vett volna bármit, ami még előnyösebb helyzethez juttatja. Miķelis érzése szerint nem nagyon létezett a jelenleginél még előnyösebb helyzet, már a nő szempontjából. A gyerekek úgyis Evijához kerülnek, elvégre ki bízna két fiatalkorút egy rendszeresen alkoholizáló rendőrre.

Néha még szórakozottan piszkálta jobb hüvelykujjával a pár hónappal azelőttig viselt gyűrű helyét jelző, egyre halványodó csíkot. A vékony aranykarika tizenéves lenyomata picivel világosabb volt amúgy is világos bőrénél. Gyerekként legalább tucatnyi idős hölgy paskolta a pofiját, azt mondogatva, milyen sápadt. Talán ezért gondolta világéletében, ha sötétbarna haj és szem helyett a szőke-kék párosítás jut neki, akkor a bőre nem ütne el annyira tőle. Mindenesetre most, ahogy őszült, meglepően könnyen elfogadta a fokozatosan szaporodó fehér szálakat, és egyáltalán nem bánta a világosodó hajat. Régebben úgy gondolta, majd festetni fogja, ha eljön az ideje. Végül csak elkezdte hosszabbra hagyni, amikor felfedezte, hogy kopaszodik is. Azóta néha eszébe ötlött, ehhez a fiatalosan kócos frizurához már lehet, hogy túl öreg, de nem változtatott.

Miķelis a pár perces éjszakai kavarodás után egyből a főnökét hívta, amikor végre egyedül maradt. Oto csak a hatodik csengésre vette fel, majd mogorván hadovált valamit arról, hogy hajnali fél egy van. Mikor végre felfogta a helyzetet, azonnal berendelt mindenkit az irodába. A készenléti nyomozók pedig gyorsan be is értek ahhoz képest, hogy Riga mekkora város.

*

Ő, aki még egyszer sem ölt, az autó ablakából bámult kifelé. Indulás előtt a sofőr „jó reggelt”-tel köszönt, pedig alig múlt éjfél. A taxi volt a terv gyenge pontja, de nem talált más lehetőséget, a 22-es busz csak nappal járt. Arcába húzta a kapucnit, és kibámult az ablakon.

Hátrapillantva még látta a belvárosi templomok tornyait. Előttük viszont ez a ronda betonhíd látszott egyedül, amin átszelték a Daugavát és a többsávos autóút, ami nyílegyenesen vitte a reptérig.

Nem tudta, melyik pillanatban fog gyilkossá válni. Az imént elküldte a videót is, innentől nem rajta múlik. Kényszerítette magát, gondoljon bele, mit tett. Úgy vélte, a tudatos gondolatok elejét veszik az összeomlásnak. Most még él. Az órák múlásával egyre kevésbé lehet majd biztos ebben. Eszébe jutott Schrödinger és a macskája. Él, nem él. Gyilkos, nem gyilkos.

Akármilyen mélyen nézett magába, nem érzett semmit. Csak mély, fekete fáradtságot. A napját se tudta már, mikor voltak utoljára pozitív gondolatai. Nekem csak ez maradt. Nincs szükség se jóra, se rosszra. Erő kell. Nem számít az üresség. Tudom, mit kell tennem. És végig fogom csinálni.

Áthaladtak a vasút fölött. Sok épületet elbontottak, teljesen megújult a városkép, de a sínek mindig is itt futottak. Van, ami nem változott. Ugyanezt gondolta az áldozatáról. Másképp nézett ki, mint legutóbb, de a lényegen ez mit sem változtatott.

*

Jaden elégedett nyújtózkodással ébredt, mikor szokás szerint hatkor megszólalt az ébresztője. Kaia édesdeden aludt mellette. Ebben a tekintetben a nő olyan volt, akár egy gyerek, képtelen lett volna reggel időben kelni. Jaden arca fájdalmas grimaszba rándult, miközben szerelme ismerősen szép vonásait nézegette.

Már megint a gyomra. Hónapok óta küzdött ezzel a makacs tompa fájdalommal, ami leginkább reggel jelentkezett. Talán olyankor több a gyomorsava. Hihetetlen, mennyit kellett várni egy orvosi időpontra. Nyögdécselve támolygott el a konyháig. Apró falatonként elrágcsált egy korpás kekszet, minden erejével a hányinger ellen küzdve. Miután sikerült egy fél pohár vizet is meginnia, határozottan enyhült az égető érzés. Bizakodva gondolt a másnapra. Ha végre bejut az orvoshoz, az remélhetőleg megmondja, mi baja, meg legfőképp, hogy mit kezdjen vele. Amennyire tudott, sietősen felöltözött, és egy újabb átlagos munkanap elé nézve elrohant otthonról.

*

A harmadik aszpirin már hatott valamicskét, de Miķelis képtelen volt bármire is azon túl, hogy üres tekintettel bámulta maga előtt a monitort a közös irodában. Szerencsére ezt mindenki az éjszaka közepén kapott felkavaró e-mail utáni sokkos állapotnak tudta be. Amúgy is nyomott volt a hangulat. Hamar kiderült, nem egyszerű a live streamet lenyomozni, hiába riasztották az informatikai szakembereket. Érkezett a videó mellé egy képfájl is, amely ha lehet, még kevesebb támpontot adott. Egy egyszerű felirat, és alatta számok – mint valami gonosz játék vagy egy morbid vicc.

Tick-tock... you are flagged!

6:10 3:30 . 19:50 9:35 6:20 11:35 18:15 7:45

21:30 0:30 . 18:55 3:30 12:40 6:50 19:30 7:50

Egyelőre nem tehettek mást, minthogy élőben követték, amint a szerencsétlen nő kivérzik. Már csak percei lehettek hátra. Miķelis maga is úgy érezte, mintha folyamatosan távozna a testéből a vér, az elméje percről percre húzódott vissza valami távoli mélységbe. Eszébe villant egy kósza gondolat az agy védekezési mechanizmusáról, és a tudat lezárásáról sokkoló élmények hatására, mikor egészen tisztán meghallotta a lehúzódó redőny ütemes kattogását.

Klāvs Krūmiņš gurult oda mellé a szomszéd asztaltól, a lábbal hajtott irodai szék görgői adták ki a kattogó hangot. Miķelis magán érezte a férfi tekintetét, de nem nézett rá, csak amikor kollégája lenyomta a billentyűzetén a Windows + D kombinációt, és a videó helyét felváltotta az egyszínű háttérkép.

– Nem lesz tőle jobb, ha csak nézed – mondta Klāvs alig hallhatóan, de határozottan. Miķelis bénultan nézett a férfi komor, sötét szemébe. Majd, mikor már nem bírta állni a tekintetét, fókusza feljebb kúszott a Klāvs homlokát átszelő mély barázdákra.

A szomszéd asztalnál ülő kolléga pár évvel idősebb volt nála, középszerű veteránnak számított. Miķelis még emlékezett rá, annak idején kettőjük közül Klāvs előtt állt nagyobb jövő. Viszonylag fiatalon több fontos nyomozást is vezetett, majd tíz évvel ezelőtt közel állt hozzá, hogy kinevezzék osztályvezetővé. Egy pitiáner ügy törte keresztbe a karrierjét. Egyetlen hülye hiba. Még csak nem is a sajátja. Valami taknyos kölyök berezelt egy rutinbevetésen, és mielőtt Klāvs észre vehette volna, hogy nem fedezik, már hátba is találta egy golyó. Közvetlen a T2-es csigolya mellett ment rajta keresztül. Kicsi híja, hogy ott nem maradt. Miķelis most is megborzongott, ahogy Klāvs enyhén jobbra ferdülő vállait nézte. A férfi megvakarta a könyökét, mintha neki is ugyanaz az emlék jutott volna eszébe. Egykori sérüléséből egyedül az az idegesítő viszketés maradt vissza, aminek senki nem tudta az okát. Miután a neurológus kudarcot vallott, végül valami ekcéma elleni kenőcsöt írtak fel neki, ami némiképp rendbe hozta a kivakart sebeket a könyökén és a tenyerén. Mostanra már elfogadta, hogy ezzel együtt kell élnie.

– Menj, szellőztesd ki a fejed! – mondta Klāvs a szokásosnál rekedtebben. Megrendültsége ellenére is keményen csengett a hangja.

Miķelis érezte, hogy a koponyájában újból nő a nyomás, a másnaposság valami elhatalmasodó szorongással vegyült benne. Bal keze hüvelyk- és mutatóujját két oldalról a halántékához szorította. Csak a küszöböt átlépve tudatosult benne, hogy Klāvs a felkarjánál fogva durván felrántotta a székből, és kivezette az irodából. Pedig a maga száznyolcvan centijével és kilencvenöt kilójával amúgy nem az a típus, akit csak úgy ide-oda rángatnak.

– Gyerünk, embereld meg magad, mert szükség lesz rád! – Klāvs egy határozott mozdulattal maga felé fordította a férfit. – A következőt még megmentheted… mert nekem elhiheted, ennek itt nincs vége. Egy ilyen elmebeteg az első hulla után csak még jobban beindul.

Miķelis fülében ott csengtek kollégája szavai, hiába hagyta már rég faképnél. Alattomosan kúszott fel a torkán a gyanakvás, ahogy Klāvs villogó tekintettel és fröcsögő nyállal szinte köpte az „elmebeteg” szót. Akaratlanul is az a közismert tény ugrott be neki, miszerint egy egyszerű fizikai rendellenesség gyakorta komoly mentális problémákhoz vezethet. Főnöke kedvenc statisztikája szerint, a tömeg- gyilkosok között kiemelten magas arányban fordul elő gyerekkori fülgyulladás. De ahogy Klāvs begőzölt néha a sérülése óta, az sem volt teljesen normális.

*

A mirelitpizza után jellegzetes csíkokban maradt morzsás a tányér. Nem ártana egészségesebben étkezni – gondolta Aatto a gyorskaja maradéka fölött merengve. Kezdeni kellene valamit az életemmel, és értelmesen kihasználni a szabadnapjaimat. Nem kelt ki aznap sem az ágyból, csak mikor vécére ment. És most, hogy megsüsse ezt a szánalmas késői ebédet. Az életmegváltó fellángolása azonban nem sokáig tartott. Valahol élvezte, ha egész nap ágyban fekszik egy szál alsógatyában, miközben egyetlen társasága egy kémregény. Az igazat megvallva, így negyven fölött sem nagyon vágyott másra, egy angol színésznő és egy izraeli ügynök kalandjait olvasva tökéletesen érezte magát a bőrében.

2005. május 21.

Elmúlt éjfél, Miķelis kollégái szállingóztak hazafelé. Túl voltak az első huszonnégy órán, ezután már a statisztikák nem sok jót ígértek. Ha eddig megúszta a tettes, akkor vajmi kevés esélyük maradt. Az elmúlt órák pörgését kezdte átvenni a fásultság és a kétségbeesés. Délután négykor leállt az élő közvetítés, de az áldozat már órákkal korábban semmi életjelet nem mutatott a videón. Az utolsó alig látható lélegzetvételeket követően teljesen mozdulatlanul ült, ernyedten lógó karokkal és enyhén féloldalra billenő fejjel. Középhosszú hajának egyetlen szála sem rezdült, pedig a nyomozói iroda ablakán túl vészjóslóan hajlongtak a friss leveleiket bontogató fák a közvilágítás narancssárgás fényében. Tehát zárt, szélvédett helyen kell keresnünk. Miķelis biztos volt benne, jó darabig nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből azokat az eleinte kétségbeesetten kiguvadt szemeket, amelyekben a végére már csak lemondás és üresség látszott. Őt magát is öreges fáradtság lepte el. Egyre gyakrabban tört rá ez az érzés, főleg ha a közelgő ötvenedik születésnapjára gondolt.

Szabályos rosszullét fogta el, valahányszor bántalmazott nőt látott. Elég volt, ha csak a hírekben fél füllel hallott róla, hogy a világban valahol megerőszakoltak egy fiatal lányt, máris kiverte a víz. Rosszabb időszakaiban napokig, minden behúzott függöny mögött egy asszonyt sejtett, aki épp védekezőleg az arca elé emeli a karját vagy saját testével védi gyermekeit. Az utcán minden szembejövő láttán azt latolgatta, vajon erőszak során fogant-e. Hogy lehet ezzel együtt élni? Az ember felkutatja és megöli az apját?

A videóközvetítés helyét nem sikerült bemérni. A képüzenet maradt az egyetlen nyom. Miķelis akárhogy próbálta, nem sikerült fogást találni rajta. Pontosan értette az angol nyelvű szavakat, összességében mégsem látta semmi értelmét az egésznek. Flag, mint zászló. Rendben, de miféle zászló? Valami jelrendszer? Percekig bámulta a monitort pislogás nélkül, mígnem piros-sárga szikrák kezdtek villódzni a látómezeje szélén. Ásított, és kikapcsolta a gépet. Azonban hiába sötétedett el a monitora, a neki küldött üzenet ott lebegett a szeme előtt.

Tudta, muszáj hazamennie aludni néhány órát.

Szia kedves idelátogató!

Tom Brown vagyok. Az írás néhány évvel ezelőtt bukkant fel az életemben, aminek valójában nem volt előzménye. Az olvasás szeretete már gyermekkorban elkezdődött, mindent elolvastam, ami csak a kezem ügyébe került. Amíg a játszótársaim, a barátok hozzájutottak némi pénzhez, azon nyomban nyalókát és csokit vásároltam, ám én nem. Elmentem egy könyvesboltba, és vettem egy könyvet, amire épp volt pénzem, és amiről azt gondoltam, hogy érdekelhet. Ez a jó szokásom egész életemben elkísért.

Amikor felfedeztem az internetet, rá kellett jönnöm, hogy az a világ, amit addig ismertem, csak a jéghegy csúcsa. Ettől kezdve mindent elolvastam a neten, ami egy kicsit is érdekelt. Ennek mellékhatásaként elkezdtem egy kicsit másképp látni a világot, mint amilyen volt. Ettől kezdve teljesen más szemmel néztem és láttam mindent, és ez volt az a momentum, ami elindított az írói pályán.

A történeteket a valóság írja.

A megismert valóság hatására egyre több olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, amire azt gondoltam, hogy "hú de jó könyvet lehetne ebből írni". Egy nap belefutottam Toni Morrison egyik idézetébe, ami megadta a kezdő lökést az íráshoz.

Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod.

Ez volt az a mondat, ami arra késztetett, hogy elkezdjem megírni azokat a történeteket, amik felbukkantak az elmémben. A történeteim, csak részben kitaláltak, sokkal inkább a valóság ihlette meg ezeket. De úgy is fogalmazhatnék, hogy a valóság sem minden esetben az aminek látszik, és az írásaim egyik célja, hogy rávilágítson azokra a részletekre, amiről az emberek meg vannak győződve, hogy igaz, vagy talán mégsem.

Az első könyvem is egy ilyen történet, bár még nincs befejezve, mert a téma, eléggé szerteágazó, és sok információra van szükségem még a befejezéshez. Amikor erre rájöttem, akkor egy kicsit elakadtam az írásban, ám minden rosszban van valami jó. Ebben az esetben a jó az volt, hogy újra elkezdtem pörgetni az agyam, egy jó történetet keresve. Meg is találtam, és szinte egy szuszra ki is írtam magamból. Mindened Elveszíted. Olvasd el, nem bánod meg.

Szóval ez vagyok én, Tom Brown. Szeretném még sok izgalmas és elgondolkodtató történettel meglepni az olvasóimat, hisz most is van 5-6 olyan sztori, ami csak arra vár, hogy leírjam.

Szerzői oldal:Tom Brown mint író: Bemutatkozás ⋆ Tom Brown Club
Közösségi oldal:Tom Brown: Bemutatom magam - Írók és Olvasók (irokolvasok.hu)
Facebook oldal: Thomas Brown | Facebook
Könyvkiadóm: Platinum Könyvkiadó - Platinum Könyvkiadó (platinumkiado.com)

Ars Poetica

Úgy tűnik, abban az évben, amikor születtem, a csillagok állása lehetett akár áldás vagy átok is.

1977. február 14-dikei születésem csak szüleim és testvéreim számára jelentett csodát (utóbbiak persze jóval később jöttek rá erre a tényre).

Már az első betű olvasása és írása elég volt ahhoz, hogy életemet könyvek társaságában töltsem. Nem voltam különösebben válogatós a témát, stílust, kort tekintve: leginkább a mindenevő könyvmoly kategóriába tartoztam.

Viszont voltak olyan írók, akik arra inspiráltak, hogy magam is tollat ragadjak: Vavyan Fable (Molnár Éva), Nemere István, Lőrincz L. László, Lázár Ervin, Isaac Asimov, Tolkien. 

Legelőször kerek egészet 11 évesen vetettem papírra. Olyan fajtát, amit mostanában fan-fictionnek, azaz rajongói kitalációnak neveznek.

Nem sokkal édesapám halála után – mint Sauron mindent látó szeme- figyelmem szinte teljes egészében Ázsia, azon belül is a Távol-Kelet felé terelődött.

Calwell Sóguna és Tajpanja, T.O.Teas Demura nyomozója, a SAS kommandó tagjai elvezettek a Mekong, a Jangce partjára, elvittek a Sárkányhajókon egészen Yokohama kikötőjéig, ahonnan már csak egy ugrás volt Edó (Tokyo régi neve) városa, ahol végül összetalálkozhattam a legendás kardforgatóval, Miyamoto Musashival, akit Eiji Yoshikawa örökített meg.

Abban az időben, már gimnáziumba jártam és nem telt el olyan nap, hogy ne lett volna nálam egy könyv.

Reggel suliba menet olvastam, szünetekben olvastam (sokszor órán is, a jegyzetfüzet vagy a könyv rejtekébe bújtatva az épp aktuális kalandregényt). És igen. Hazafelé is ott volt a könyv.

Aztán derült égből hirtelen: megismerkedtem az amerikai képregénykultúrával.

A Marvel kiadó mutánsos-szuperhősös univerzuma vezetett el a szerepjátékokhoz, ahonnan már nem lehetett visszafordulni.

A lehetőség, hogy saját magam teremtsek meg egy élő, létező, ilyen-olyan képességekkel rendelkező lényt, az valami mámorító.

A role-playing gamemel együtt megjelent az életemben a vallások, mitológiák kutatása utáni vágy.

Ez arra sarkallt, hogy olvassak többet, mást, varázslatosat.

A mágia és a varázslatok világa addig csak Tolkien Középföldéjén létezett a számomra, de onnantól kezdve, mint egy megáradt patak, duzzadt és duzzadt.

Raymond E.Feist, Wayne Chapman, R.A.Salvatore, majd később Robin Hobb olyan világokat és lehetőségeket nyitott meg, amik csak arra vágynak, hogy valaki kiaknázza őket.

Így született meg Valentine Dean. 

Kezdetben minden stílushoz más nevet használtam: Valentine Dean a krimik és a genetikailag módosult emberek narrátora volt, Tennoko( az összetétel a japán nyelvben egyszerűen csak Mennyei Gyermeket jelent) a történelmi jellegű történeteket vezette és elvitt egészen Ázsia másik végébe, Pradipa Mangala-Shelka(a szanszkrit vallási témájú iratok az életadó lángot említik pradipa mangalaként) a fantasy világába vezetett el. Ez a név a mai napig elkísér, hisz DragonTreasure-Pradipaként gyöngyékszereket készíteket.

Másodikos gimnazistaként ért a megtiszteltetés, hogy egy novellám megjelenjen a Suli Újságban.  Csak egy oldalas volt, de az első betűtől az utolsóig az ENYÉM! 

Bagatell történet, egy tinédzser szavai, de azért büszke voltam rá. Maga a sztori semmi extra: véletlen találkozás, szerelem. Csak épp a helyszín nem volt hagyományos: Monte Carlo egyik csili-vili kaszinója.

Akkor próbálkoztam a fantasy stílussal először, amikor Ryon képe megjelent előttem, mint egy önálló, szívdobbanásokkal teli világ. Épült, szépült, történelme lett, kalendáriuma és isten pantheonja.

Na igen, lehet nevetni. Még térképet is rajzoltam hozzá. Ugye, így már nem hangzik könnyűnek?

Akkor már tudtam, hogy a Fekete köpeny és ezüst rózsa, soha nem fogja megkapni a VÉGE zárszót, mert túlságosan is sok ötlet lapul a birodalmakban, a bennük lakó lényekben.

Hogy miért? Mert egy világ annyi mindent rejt magában, hogy sohasem lehet azt tudni, melyik pillanat, melyik érzés, melyik könny vagy mosoly lesz az, amiből kibújik az inspiráció csírája.

Aztán Chonceta Old hercegnőnek és társainak néhány évre kényszerű hallgatásba kellett merülniük. A hallgatás nem csak ebben merült ki, nem volt zene sem, ami hangokat szült volna.

Abban az időben csak a képzőművészet volt, amivel elfedhettem az alkotás utáni vágyamat. Ennek a vágynak hála, megismerkedtem a tibeti tankafestészet csodájával és az aprólékos kidolgozású tekercsek ugyanúgy nyűgöztek le, mint egy jól megírt történet.

Aztán eljött a nap, ami olyan erővel hatott rám, hogy újra tollat – vagyis akkor már klaviatúrát- ragadtam. Mert kellett. Mert úgy éreztem, hogy fel kell nevelnem a világot, amit teremtettem, hogy tanítanom kell a karaktereket, akiket megálmodtam, mert a Sors kifordult humorérzéke miatt, kézzelfogható gyermekemet nem tudom.

Elvesztettem egy gyermeket, de számtalan másikat alkottam. Varázslót, harcost, yakuzát, szamurájt, sárkányt, még Istent is.

Nem egyet, nem is kettőt. Sokat.

Az évek alatt voltak pályázatok, amikre elküldtem novellákat, regényt, még verset is. Rockbandám is volt, a dalszövegek is az én kezem alól kerültek ki.

Aztán jöttek újabb könyvek, újabb írók, újabb stílusok, és persze engem is magával ragadott az ár: magába szippantott az urban-fantasy műfaja, ami hihetetlenül nagy potenciált rejt. 

Bármit, bárhol, bármikor és bármiről lehet írni. Nincsenek tabuk, nincs semmi sem, a mérhetetlenül sok lehetőségen kívül. Jöhetnek vámpírok – Bram Stoker Drakuláját tartom a legelső fantasynek-, alakváltók, de még boszorkányok is.

Azok az írók, írónők, akik ebben a műfajban dolgoznak, mindannyian alkottak valami újat, különlegeset. Ilyen például Karen Marie Morning, aki úgy visz el minket az ír hagyományok felé, hogy csak kapkodjuk a fejünket, vagy Cassandra Clare, aki bűbájos módon képes megalkotni egy új angyali fajt. 

Egy darabig csak próbálkoztam, de a félvér Morning Shojinak köszönhetően észbe kaptam. Ez az a műfaj, ahol nincs kihívás, csak önmagamat kell adnom.

Az Istenek hajnala című regényemben azt a tudást használtam fel, amit édesapám halála után gyűjtöttem. A vallások, mitológiák ismerete utáni vágyamat ötvöztem azzal, ami vonz. A Boszorkányok ivadéka azt a régóta érlelt gondolatot ápolja, amit szinte születésem óta magamban hordozok: hogy az elfogadást és a megértést megismertessem. A történet öt évig szépült, végül Morningból Yasutoki lett, Elianeból Aline.

Egy véletlen találkozás volt az, ami tovább vitt engem a szerepjátékok útján, egy addig számomra ismeretlen módon. A fórumos rpg nemcsak, hogy szókincsemet bővítette, hanem a különböző jellemű karakterek viselkedésében, a cselekményszálak felépítésében is nagy segítségemre volt. 

Így kapta meg az írói álnév koronáját Illyana Sanara, aki maga is nagy rajongója a művészeteknek.

„Öreg koromra” logikát növesztettem az írás terén, és szinte minden történetemben, minden mondatomban ott lakozik egy szemernyi képzőművészet is. Képek és illatok lengik be őket, harmónikusabbak, szebbek lettek a leírások.

Persze, felnőtt koromra – már túlléptem a harmadik x-en- amikor megismertem a skandináv irodalom egyik legnagyobb írójának, Margit Sandemonak a regényeit. A Jéghegyek Népe 47 kötete csupán 2 hétig foglalta le szememet, de sokkal több időmbe került feldolgozni. A hölgyet tartom az egyik legnagyobb példaképemnek. Talán én is a nyomdokaiba léphetek.

Álljon itt végszóként egy idézet valakitől, aki az eszméiért bár feláldozta a saját életét, és talán nem nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, de még mindig beszélünk róla, mert tudott újat mutatni nemcsak a világnak, hanem saját nemzetének is. Talán ezek a sorok írják le a leginkább viszonyomat az íráshoz:

Mishima Yukió: Az írás folyója  (részlet a Tóbu kiállítás katalógusából)

„Ennek a folyónak az áldásos vizeivel művelem földjeimet, ezzel biztosítom megélhetésemet és időnként ez áraszt el engem, szinte megfullaszt túláradó áramlataival. Ez a folyó végtelen türelmet és mindennapos kemény munkát követel meg tőlem, évszakról évszakra, időről időre. Mennyire hasonlít egymáshoz az írás és a gazdálkodás! Mindig, minden pillanatban résen kell lenni a viharok és fagyok ellen. Miután ilyen hosszú ideig éberen őrködtem az írás folyója felett, és a végtelenségig erőlködtem a képzeletemmel és a költészettel, biztos lehetek-e valaha is a gazdag termésben? Amit írtam, az eltűnik belőlem, sohasem tölti ki a bennem lévő űrt, és nem lesz belőle más, csak egy könyörtelen korbács, ami lesújt rám. Hány küzdelmes éjszakát, mennyi elkeseredett órát kellett azokkal az írásokkal töltenem! Ha össze kellene számolnom és feljegyeznem az ilyen éjszakák emlékeit, biztosan megőrülnék. Még sincs más utam a túlélésre, mint írni, még egy sort, egy újabbat, és még egyet...„

Megjelenések:

Láthatatlan színek (novella, klasszikus fantasy) – Kalandok és kalandozók antológia II.

Mit kezdjek veled, kölyök? (novella, klasszikus fantasy) – Száznevű város antológia

Árnyak lánya (novella, történelmi) – Univerzum antológia

A Csend jegyese (novella, fantasy) – Derecske Breviáriuma

Karmazsin léptek (novella, dark fantasy) – Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház

Jéggé fagyott árnyékliliom (novella, kortárs) – Porcelánszív Magazin

A királynő születése: Csillaghullató Jerean (novella, klasszikus fantasy) – IK Nyárutó novellák

Amikor nálunk járt a boszorkánymester – Facebook Magyar Árnyvadászok csoport fanfic pályázata, kategóriagyőztes

Szimbiózis (novella, groteszk, fantasy) – Szentineltorony

Vadmacskák – Az utolsó rókatündér (regény, urban fantasy/new adult)

Látók Háza – Istenek hajnala (regény, urban fantasy/new adult)

Álommester (regény, urban fantasy/new adult)

Holdudvar (regény, urban fantasy/new adult)

Ryon krónikái (novella antológia, klasszikus fantasy)

Tükörhatás( regény, urban fantasy/new adult)

Su-Ki 1. (regény, LMBTQ romantikus-erotikus, Ohayo Nikkivel)

Forró Mojito ( LMBTQ novella, romantikus) – Délibáb Antológia

Előkészületben:

Lámpás és Holdfény ( regény, klasszikus fantasy)

Tündérvér (regény, urban fantasy/new adult)

Csillaggyermek (regény, urban fantasy/new adult)

Vadmacskák 2. - A háború démona (regény, urban fantasy/new adult)

Vadmacskák 3. - Kígyók földje (urban fantasy/new adult)

Árnyjáték (regény, gaslamp fantasy)