2018 tavasz, Dél-Korea, Szöul

Fájdalom nélkül emelte fel a karját, hiányzott a már megszokott érzés, ami a vállába vágott, most mégis meglepett öröm zsibbasztotta le tagjait. Nem az jutott először az eszébe, hogy végre befejezheti a könyvet, hanem az, hogy szabadon ölelheti magához a fiút. Mind a hármat.

Jae-sunt, aki meghódította bársonyos hangjával, meleg fényű mosolyával, csábító csókjaival. Zhelant, aki életvidámságával együtt közös emlékeken osztozott Priyával, és kis koalaként tapadt rá. És Chait, akinek a mosolyánál szebbet sosem látott a rég megélt élet óta.

A három fiú a teraszon állt, és nevetve nézték, ahogy a többiek a kutyákkal játszanak.

Priya szíve megdobbant, amint végigmérte őket, majd közelebb lépett. Menet közben vette le válláról a merevítőt és óvatosan, hátulról ölelte át Jae-sun derekát mindkét karjával.

Puha, hosszú ujjak simítottak végig kézfején, majd feljebb siklottak meztelen alkarjára, felhevítve bőrét. Jae-sun fordulás közben már magához húzta, a nő karját a nyaka köré igazítva.

Minden eddiginél mélyebb és hevesebb volt az a csók, Priya cseppfolyósnak érezte magát a szenvedélyes gyengédségtől, amivel a fiú szorította.

− Végre – nyögte alig hallhatóan a nő szájába. – Eszméletlen, mióta várok rá.

Priya rámosolygott.

− Pár napja ismersz csak, Jae-sun.

− Egy örökkévalóságnak tűnik – fogta meg a derekát és megemelte. A vörös nem tétlenkedett, lábával már körbe is fonta a fiút.

− Türelmetlen vagy? – kérdezte alig hallhatóan.

− Én nem a barátaim vagyok, Priya – komorodott el kissé a fiú. – De szeretnélek megismerni, lépésről lépésre.

− Nem vagyok egy törékeny virág. Nem menekülök el előled, de akkor sem haragszom meg, ha nem látod alkalmasnak az időt. Itt vagyok akkor is, ha szükséged van rám. Akkor is, ha csak egy ölelésre vágysz, megértő szavakra vagy szeretetre – babrált az ing legfelső, gyöngyházszín gombjával, tekintete azonban nem engedte el a meleg, mosolygós szempár figyelmét.

− Az öleléshez kellett a másik karod is, és ebből nem vagyok hajlandó engedni, Priya – indult el az erkélyajtó felé Jae-sun, ölében egyensúlyozva az írónőt. – Hagyjunk itt mindenkit, most rád van szükségem. Beszélgessünk olyan dolgokról, amiket nem osztunk meg másokkal. Tudom – húzta apró mosolyra száját –, hogy nagyon sok dolgot még nem mondtál el, és most erről az életedről beszélek. Minden mocskos kis titkodat ismerni akarom.

Priya hátravetett fejjel nevetett fel, belekapaszkodva, majd újra a szemébe nézett.

− A titkaim nem mocskosak, csak a gondolataim, Jae, amik mostanában szinte csak körülötted járnak, úgyhogy gyorsan döntsd el, valóban csak beszélgetni szeretnél?

Jae-sun felmordult, amint megérezte mellkasán a nő szívverését, ami úgy lüktetett, mint a sajátja.

− Nem leszek kreatív, ha így folytatod.

Priya végigsimított a fiú fülétől az álláig, lekövetve az arccsont ívét, majd hüvelykujjával megérintette a puha alsó ajkat.

− Sejted, hogy nem olyasmire vágyom, amitől felmegy a vérnyomásom. Add önmagad, és fárassz ki – kacsintott. – Csak így kaphatod meg a kérdéseidre a válaszokat.

Jae-sun lassan leengedte a padlóra.

− Legyek őszinte?

− Megkérlek rá – döntötte félre a fejét a nő.

− Most válaszok helyett szívesebben fedeznélek fel ruha nélkül – hajolt Priya füléhez. Suttogó hangja megborzongatta a vörös hajút.

− Nincs ellene kifogásom, feltéve, ha én kezdhetek – kacsintott, és megfogta a fiú kezét, hogy összefűzze ujjaikat.

− Azzal meg nekem nincs bajom. Nálad?

− Nálam – bólintott Priya, és elindult.

A háromutcányi távolságot kéz a kézben tették meg, szótlanul, néha egymásra mosolyogva, és a nő nem állta meg, hogy ne mérje újra végig.

Tetszett, amit látott. Igaz, nem is tagadta egyetlen pillanatra sem. Jae-sun karakteres volt, az arca kissé kerek, a szemei mindig melegséget árasztottak, a válla széles, és bár eddig csak ingben látta, tudta, hogy mozgékony izmokat takar a ruha. Épp eléggé sokat időzött a tekintete a koncert közben rajta, hogy észrevegye.

Az előtérben lehajolt, hogy kicsatolja a szandál pántját, de a fiú tenyere a csípőjére csúszott, megállítva a mozdulatban.

Priya kérdőn nézett rá.

− Én akarom. – Jae-sun hangja karcos volt az eddig visszafojtott vágytól. Meg sem várva, hogy a nő mit reagál, magához húzta és megcsókolta.

Priya ereiben kocsonyássá lényegült a vér, egy leheletvételnyi ideig megszüntetve az őrült dobbanásokat, amiket szíve diktált. Sosem érzett ilyen vágyat, és sosem látott ilyen csábítást, mint abban a szempárban.

− Mi ez a cipőmánia nálatok?

− Nyugodtan tarts perverznek vagy fetisisztának, de túl kényelmesnek tűnik az ágyad – emelte meg újra tenyerét a nő fenekére csúsztatva, és Priyának elég volt ez a néma könyörgés, hogy átkulcsolja lábát a fiú derekán. – Én meg türelmetlen vagyok, hogy benne lássalak újra.

− Tudod, merre van – hunyta le a nő a szemét egy fél pillanatra, hogy feldolgozza az érzést, amit a szavak váltották ki belőle. – Szívesen magunkra zárom az ajtót, ha gondolod.

− Épp kérni akartam – indult el Jae-sun, könnyedén tartva a nőt.

Priya megint rácsodálkozott, hogy milyen erő van azokban az izmos karokban, és hagyta, hogy újra a sajátjára tapadjanak a barackízű ajkak.

Néhány lépés volt csupán, míg elérték a szobaajtót, de Jae-sun még akkor sem engedte el, amikor beléptek a szobába, így Priya kénytelen volt hátradőlni a kényelmes ölelésben, hogy elfordítsa a gombot a kilincs alatt.

− A dolgozószobát is – suttogta Jae-sun, és ha nem fogta volna a nőt, Priya biztos egyensúlyát vesztette volna a lángoló pillantástól. Rég látott ilyet, ha egyáltalán volt ilyenben része ebben az életben.

Szótlanul hagyta, hogy a másik ajtóhoz sétáljanak, miközben a fiú apró, mézédes harapásokkal ízlelte meg újra és újra. Lassan elveszett az érzéki csókokban, az idő egybecsúszott, már nem tudta megmondani, hány perc telt el Jae-sun karjai közt, de azt vette észre, hogy a fiú leült az ágy szélére, kissé eltolva őt magától.

Szótlanul néztek egymás szemébe, és a nő látta a könyörgéssel keveredő szenvedélyt a melegbarna tekintet mélyén. Ugyanaz a magány köszönt rá Jae-sun pillantásából, amivel a sajátjában találkozott, amikor a tükörbe nézett.

Öntudatlanul emelte fel kezét, és mutatóujjával megérintette a fiú homlokát. Körberajzolta a láthatatlan harmadik szemet, majd végigcirógatta az íves arccsontot.

− Úgy nézel, mintha meg akarnál jegyezni. – A fiú bársonyos hangja puhán simított végig a gerince mentén, amit szinte rögtön a hosszú ujjak váltottak fel.

Priya észre sem vette, mikor simult rá a forró tenyér a hátára.

− Talán így van. Talán memorizálni akarlak, és az is biztos, hogy nem érem be egy alkalommal – súgta a nő, lassan kigombolva a világoskék inget.

− Lehet, hogy csalódni fogsz. – Jae-sun hagyta, hogy Priya lesodorja a válláról az anyagot.

− Kétlem – lehelte a választ a fiú kulcscsontjára. – Azt hiszem, két fétisem lett – nyögte a nő.

− Mi az a kettő? – Priya zakója már a padlón hevert, Jae-sun hosszú ujjai a fémgombokkal babráltak.

− Az egyik a kulcscsont – simított végig ujjai hegyével a fiú izmos mellkasán, majd a felkarján.

− És mi a másik? – simította le a fehér blúzt az énekes, majd kibújtatta a pánt nélküli melltartóból a nőt.

− A nyakörv – húzta mosolyra ajkát. – Nem készültem fel a látványra.

− Én sem a tiédre.

Jae-sun úgy ölelte át, mintha törékeny porcelán lenne, és úgy csókolta meg, mintha csak lédús gyümölcsbe harapna. Priya megint elveszett az ízében, az illatában, és szemérmetlenül nyögött fel, hátradöntve a félmeztelen fiút.

Szavakra nem volt szükség, és ígéretekre sem, bár az első pillanatokban még úgy tűnt, csak ismerkednek a másikkal, néhány légvétel múlva már mint összeszokott páros merültek el egymásban.

Priya sóhajai tűzvirágokat nyitottak, megperzselve a levegőt, combjain a bőr égett a fiú érintéseitől, ahogy a hosszú ujjak végigsimítottak rajta. A látvány sem okozott neki csalódást. Ilyennek képzelte el ruha nélkül, és szinte az elejétől a végéig halvány mosoly játszott ajkai körül, még akkor is, amikor Jae-sun maga alá fordította egy újabb menet reményében.

Priya tekintete lángolt, a zöld lencse szinte felolvadt szemében, ahogy a kéj átcsapott rajta, és figyelmét nem kerülte el a fiú kérdő pillantása.

− Sokan megrémülnek az eredeti színétől – suttogta a választ a ki nem mondott kérdésre a nő, belekapaszkodva a széles vállakba.

− Mintha be lenne gyulladva – húzta a vörös combját magához.

− Albínó vagyok, Jae-sun. Színtelen, mint egy fehér lap – sikkantott aprót a fiú újabb gyengéd rohamától.

− Nekem így is tetszenél – súgta a szájába, és Priya felnézett a fölötte lebegő arcra.

Beleolvadt a forróságba, amit a fiú tekintete árasztott, és rájött, Jae-sun a saját, ösztönös személyiségével érte el azt, hogy apró lángnyelvek csaptak ki a testéből, nem kellett hozzá semmilyen misztikus képesség, hogy élőnek érezze magát a karjai között.

Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy ha korábban találkoztak volna, nem lett volna szüksége arra a fajta aszkéta életmódra, a görcsös próbálkozásokra, hogy újra megtanulja használni az erejét. De ez csak pár levegővételnyi ideig zümmögött a fejében, mert az újabb kéj elmosta minden józan gondolatát.

Jae-sun a párnán szétomló vörös tincsekkel játszott, látszott rajta, hogy egyáltalán nem zavarja a testüket borító izzadtság, ahogy a tűz forró érintése sem.

− Biztos vagyok benne, hogy sokkal színesebb lennél. Az én szememben legalábbis – tolta ki magát minden eddiginél mélyebbre jutva Priyában, amitől a nő a csillagok közt érezte magát.

Már hajnalodott, amikor fáradtan, kielégülve bújt a fiú oldalához, mutatóujja köröket rajzolt az izmos mellkasra, arcán érezte az arany árnyalatú bőr melegét.

− Mi jár a fejedben?

Jae-sun az ő arcát nézte, tekintete mosolygott.

− Óvatlan voltam. Túlságosan türelmetlen, hogy megízleljelek – simított végig a nő arccsontján.

− Nem kell aggódnod. Terméketlen vagyok – súgta alig hallhatóan Priya.

− Biztos vagy benne? – vonta fel szemöldökét.

− Genetikai selejt vagyok – kuncogott a nő. – A pigmenthiány miatt nem úgy működnek a hormonjaim, ahogy kellene. Gyári hibás a csajod – húzta el a száját.