10. fejezet
Tokió
A jó éjszakát kívánó szavak utolsóként villantak fel előtte, aztán az elsötétülő képernyő ijesztő ürességet hagyott maga után.
Reflexből nyúlt a hifi távirányítója után, és a szokásosnál is hangosabban bőgette fel a Kurokent. Erőteljes, ritmusos dobszóló vezette fel az énekest, majd trónját követelve üvöltött bele a basszusgitár. Remekül ki tudják fejezni a feldúlt érzelmeket, már csak ezért is nem tágít az együttestől.
A dallam felidézte benne a zenéhez tartozó koncertklippet. Az énekes megjelenése, előadása pillanatok alatt tomboló közönséget varázsolt a várakozó tömegből. Fantáziálásaiban nem egyszer ő volt az, aki a színpadon szórakoztatta a közönséget, Kenshin észvesztő kinézetével és lehengerlő hangjával.
Tatsuya maga sem tudta miért, de ő volt az az előadó, aki mély benyomást tett rá egy szabadtéri koncertje alkalmával. Csillogó szemmel nézte végig, ahogy Kenshin hatásosan egy fekete motoron vonult be a színpadra teljes bőrben, láncos kiegészítőkkel, látványos, sötét sminkkel, ízlésesen beállított frizurával. Elbűvölő hangja, élettel teli előadása, az összhangban vibráló hangszerek, karizmatikus személyisége; ezek mind megbabonázták az akkor még alsó középiskolás diákot. Az adrenalin dübörgött a rajongókban, akárcsak benne. Még akkor is nehezen csillapodott kedélye, ahogy késő este hazafelé futott és a büntetésére gondolt, amit szülei fognak kimérni a hosszúra nyúlt távollétért. Otthonához közeledve lassította lépéseit, és az ajtóban megállt egy pillanatra. A csillagos égre emelte a tekintetét és Kenshinre gondolt.
Kiábrándító első, személyes találkozásuk elsüllyedt a kellemes emlékek ragadós mocsarában.
Hogy mikor volt legutoljára álmatlan éjszakája, az idejét sem tudta volna megmondani.
Bak−ha helyes arca, életereje ott lebegett az ágya felett, bemászott a fejébe, ahonnan hajnalig képtelen volt elüldözni. Érzéki pillantása, ha valóban az volt, vagy csak az ösztöne űzött vele csúf tréfát, beleégett a lelkébe. Ajkainak kecses íve messzire repítették fantáziáját és csak hajnaltájban talált megnyugvást.
A reggel fénysebességgel érkezett meg, az álmatlanságban szenvedő legnagyobb bánatára.
Odakint a nyár utolsó sugarai tikkasztották a várost és ragyogóan tört be a fény a függöny résein.
Egy újabb egyhangú nap, egy nappal közelebb az újabb iskolai félévhez, de semmivel sem közelebb a koreai jelenéshez.
A tegnap emlékei emelték ki a lábát az ágyból és tettek lépést a konyha felé. Üres pillantásokkal vette tudomásul a reggeli jelenlétét, a szülei üdvözlését, akik mosolyt erőltetve az arcukra vették tudomásul gyermekük tunyaságát.
A kávéja közben frissítő rockot hallgatott a zenelejátszóján abban reménykedve, hogy a kettő együtt elég energiával tölti fel minden porcikáját. Ismerve önmagát, biztos volt benne, hogy a napi rutin megöli most bontakozó érzéseit, ezért elébe ment a dolognak.
A szokásosnál több időt töltött a tükör előtt bámulva szétesett önmagát. Karikás szemek, szerteágazó fekete tincsek, mindez az éjszakai forgolódás eredménye volt. Közelebb hajolva másához, szembogarának feketéjét kémlelve valaki más reggeli készülődését képzelte el. A mosdón támaszkodó kezeit ökölbe szorította, lehunyta szemét. Egy percig maradt mozdulatlan, amíg hagyta agyában szétszéledni kósza gondolatait. Fokozatosan eresztett ujjai görbületén, érzéseit lassacskán visszaterelte medrükbe. Mélyet szívott a kis ablakon beáramló reggeli levegőből.
− Nyugalom… − mormogta maga elé.
Miután kiköltözött a fürdőből, összeszedte a válltáskáját, amit hanyagul oldalra dobott magán. Elvett az ebédlő asztalról még egy vörösbabkrémes pirítóst útravalónak, beleugrott cipőjébe és nyitotta a kilincset, amikor apja a semmiből mögötte termett, majd az ajtólapra támaszkodva visszatartotta a fiát.
Valahányszor elővette erélyes jellemét, Tatsuyának alkalma volt emlékezetébe vésni apja határozott gesztusait. Arcán a mélyebb ráncok már barázdát szántottak, de szemének sugara ugyanolyan energikusan ragyogott, mint hajdanán. Erőteljes, magabiztos férfi, tekintélyes családfő, egyetlen szemöldök ráncolása sem volt megrovó, de annál jobban sürgetett önvizsgálatra.
− Fiam, ma szabadnapos vagyok, ezért délután terveim vannak veled. Időben gyere haza! − hangzott a felhívás recsegős basszusán.
Tatsuya szájában megállt a falat, ijedt kifejezés ült szemébe. Apja továbbra is komolyan nézett rá, majd magyarázat nélkül kinyitotta az ajtót és útjára engedte a fiút.
Aggódva gondolt a részmunkájára, ahol minden nap várják és a kimaradást szigorúan veszik. Lassan itt volt az ideje, hogy döntsön végre. A jelen helyzet azt diktálta, hogy a konyhaművészetet válassza megélhetésének. Jól haladt a betanulásban, ugyanakkor bántotta a lelkiismeret, hogy a gitárjára már nem tud annyi időt szánni, mint korábban.
Mint mindig, most is a hátsó bejárathoz szaladt és a megszokott lendülettel toppant be, de a másik oldalról ugyanakkora hévvel jött ki valaki, így menthetetlenül összeütköztek. Tatsuya sziszegve hátrált, miközben a fejét fogta. Anélkül kezdett sűrű bocsánatkérésbe, hogy felemelte volna a tekintetét.
− Jobban is vigyázhatnál − zúdult a fejére a szemrehányás.
A különös, doromboló hang végigfutott a fiú gerincén és gyengéden megrezegtette a dobhártyáját. Képek villantak fel előtte egy zúgó, fergeteges koncertről, borzongató énekhang visszhangzott a tömött rendezvényközpontban.
Ezer közül is felismerte, mégis hitetlenkedve emelte fel a fejét.
− Kenshin…? − tette fel a kérdést bizonytalanul.
Tagadhatatlanul Kenshin vigyorgott rá napszemüvegben, fehér pólóban és fekete bőrnadrágban. A meglepetés megbénította a fiú nyelvét, zavartan tett hátra egy lépést.
− Emlékszem ám rád − jegyezte meg fölényesen a férfi.
Tatsuya egyik lábáról a másikra állt, közben hol a földet bámulta, hol az énekes kéken világító, kontaktlencsés szemébe mélyesztette a sajátját.
− Főnök, ő az új fiú, akit felvettem − sietett a segítségére Fujita.
„Főnök” − ismételte meg magában Tatsuya.
Kenshin lekicsinylő pillantást vetett a fiúra, aztán Fujitához fordult:
− Bírja Kazuma papa kiképzését?
−Elboldogul − felelte.
−Ó... − fordult vissza csodálkozó arccal a tanoncra.
Az énekes zavarbaejtően sokáig vizslatta a fiút, majd egyetlen szó nélkül elindult, a főszakács pedig követte, egészen egy fekete, sötétített üvegű terepjáróig. Pár szót váltottak, mielőtt Kenshin beszállt volna az autóba, majd elhajtatott.
Fujita igyekezett észhez téríteni a kábult fiút azzal, hogy sürgette a munkakezdésre, de mozdulatai gépiesek maradtak.
− Mire vagy kíváncsi? − állt meg a séf az öltöző ajtajában.
Tatsuya értetlenül nézett a férfira:
− Másodszor találkoztam vele szemtől szemben. Ki ő valójában?
Fujita szemöldöke felszökött:
− Másodszorra?
Beosztottja némán bólintott.
− Nos, ő az étterem tulajdonosa − derített fényt a rejtélyre Fujita.
− Ezt eddig miért nem tudhattam? − faggatózott Tatsuya hüledezve.
− Mert nem publikus. Az étterem anélkül is megy, hogy a hírneve idecsábítaná a rajongóit − fintorgott a férfi, majd kisétált a konyhába.
Tatsuya oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság és egész délelőtt csak a főnökét figyelte. A többiek előtt jól tartotta magát, szinte egy arcizma se rándult, de a fiú elképzelése szerint dúlt−fúlt irodájában, talán még csapkodott is. Határozottan nem kedvelhette Kenshint.
− Sensei, ma ebéd után szeretnék elmenni − hozakodott elő a fiú a kérésével, amikor a puskaporos levegő enyhülni kezdett.
A főszakács helyett azonban Kazuma ripakodott rá fiatal beosztottjára:
− Szemtelen veréb, itt kötött munkaidő van!
− Bocsánat − húzta összébb magát a fiú, majd rögtön kiegyenesedett, ahogy meglátta az elgondolkodott Fujitát a vendéglátótérre bámulni a vackából.
Nem látta még ilyennek azelőtt. Ma kifejezetten furcsán viselkedett.
Kazuma fenyegetései üres locsogásként suhantak el a füle mellett, viszont Fujita erőtlen hangja kifejezetten bántotta:
− Hagyd csak, Kazuma.
Az öreg, mintha elszégyellte volna magát, ráhagyta a dolgot.
A déli forgalom után az apjával megbeszéltek szerint hazaindult. Állta a rosszalló pillantásokat, amik az ajtóig szúrták a hátát, de túlságosan érdekelte apja szándéka ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. Többet nem gondolt a főszakácsra, annál többet Kenshinre. Nehezen tudta megemészteni a jelentéktelennek nem mondható tényt: a híresség éttermében dolgozik. Késztetést érzett, hogy ezek után még szorgalmasabb legyen, ugyanakkor a ki nem mondott titkok is izgatták.
Otthon az apja már kiparkolt a Toyotával. Felesleges volt bemennie a házba, mert Toshizou épp akkor lépett ki, aki azonnal intett, hogy szálljon be. Rejtélyesnek tűnt és Tatsuyát rossz érzés fogta el.
Az autóban tette fel az aggasztó kérdést szokatlan időtöltésük okáról. Édesapja kimértsége alább hagyott a reggelihez képest, és szinte felszabadultan kezdett beszélni terveiről:
− Mivel most leszel másodéves, arra gondoltunk anyáddal, hogy meglepünk valami férfias dologgal, hogy megadjuk a kezdő lökést a tanévhez − és csintalan vigyor ült ki az arcára.
Tatsuyának nem tetszett az efféle közvetlenség, mindig valami kellemetlen meglepetést feltételezett mögötte.
Útjuk egy használt motorkereskedésbe vezetett. Meg se mert kockáztatni semmilyen naiv feltételezést, hanem kivárta, mi fog történni.
Apja szakértő szemmel vizslatta a kétkerekűeket, konyított is hozzá, hiszen az autóiparban dolgozott.
− Egyik jobb, mint a másik − mutogatta a fiának a különböző modelleket.
Tatsuya még mindig nem akart bakot lőni, ezért óvatosan rákérdezett:
− Miért jöttünk ide?
− Hogy−hogy miért? − értetlenkedett az apja. − Természetesen azért, hogy vegyünk neked egy motort!
A fiú megkönnyebbülten sóhajtott fel.
− Tudod, nem véletlenül írattalak be tavaly motorvezetői tanfolyamra − kezdett magyarázkodni az apja. − Annak idején minden álmom egy motor volt, de mivel a szüleim rettentően féltettek a balesettől, soha nem engedték meg, hogy megszerezzem a jogsit. Persze, jogos lenne a kérdés, hogy amikor felnőttem és a magam ura lettem, miért nem tettem meg. Tulajdonképpen akkor ismertem meg az anyádat és utána olyannyira megszelídültem, hogy nem éreztem késztetést a motorozás iránt. De itt vagy te, férfivá serdülsz és emlékeztetsz egykori önmagamra.
„Szóval rajtam keresztül éli ki fiatalkori vágyait” − jegyezte meg magában ironikusan Tatsuya.
A tanfolyam és a motorok világa nem hagyott benne mély nyomot, soha nem is tulajdonított jelentőséget a gépeknek, akkor is csak apja nyomásának engedett, nem sejtve, mik munkálnak a háttérben. Most sem érzett másképp, de mivel az apja óhajáról volt szó, nem lehetett ellenvetése.
A motorok között cirkálva mindegyiket megsimította, szemrevételezte, meghallgatta az eladó tájékoztatását és közben jókat vidult apja gyerekes rajongásán. Azonban, elidőzve az egyik járműnél a tankon dobolva ujjaival, átfutottak a fejében elsőre nem is olyan képtelen képzelgések. Sok előnye van egy motornak, azon felül, hogy megdobja az ember imidzsét. Nyelve hegyével körbejárt kiszáradt ajkain, majd pajzán mosolyra húzta őket. A lehetőségek tárházának kulcsa a kezében volt, ostobaság lett volna elvesztegetnie. Felkelthetné új barátja figyelmét motorral pózoló képekkel. Ha mást nem, irigységet biztosan kiváltana belőle. Elképzelte döbbent arckifejezését, amitől nevethetnékje támadt.
Az öreg Honda nem fukarkodott a pénzzel, ki tudja, mióta spórolgatott rá titokban. Tatsuya egy egész jó kétkerekűt választott, amivel hivatalosan is belépett „apuci kicsi fiainak” sorába.
A Suzuki Hayabusa első osztályú hazai verda. Százkilencvennyolc lóerő, ezerháromszáz köbcenti, hat sebesség, huszonegy literes tankkal és kétszázhúsz kilogrammnyi össztömeggel. Mindez vörös kivitelben. Egy igazi démon volt a maga kategóriájában. A fantázia sem szabott határt neki.
Amint Tatsuya kigurította az udvarról, ismeretlen, vad érzés kerítette hatalmába. Teljesen a motor hatása alá került, életében nem érzett még ilyen mámort végigzúdulni az ereiben. Mintha durranásig feszültek volna legapróbb hajszálerei is.
Hazafelé menet kerülőt tett az új csodaverdával.
A mellé vásárolt fekete bukósisak teljesen eltakarta az arcát, rejtélyessé varázsolta egész lényét.
Mögötte elmaradtak a nagy felhőkarcolók, a lomha teherautók és személyautók, egyetlen motorosként diktálta az iramot az autópályán. A sebesség gyönyöre bemászott a bőre alá, egészen lázba hozta.
Régen érezte a szabadságot ennyire közel magához.
Amikor lehajtott az autópályáról, és a kerületükbe érkezett, egy motoros bolt előtt haladt el. Hirtelen ötlettől vezérelve megállt és visszatolatott.
Határozatlanul lépett be az üzletbe, azelőtt még nem járt hasonló helyen sem. Kíváncsian nézegette az árukészletet, végül megakadt a szeme egy fekete bőrdzsekin.
Teljesen egyszerű, dísztelen bőrszövet, csupán a szabása kölcsönözte neki egyedi kinézetét. A zipzár és az oldalasan rágombolható hajtóka ízlésessé tette a kabátot.
Nem gondolkodott sokat, kérte az eladó segítségét, aki Tatsuya méretében előhozott egy ugyanolyan darabot.
A fiú azonnal magára is kapta és mintha más emberré változott volna. Idősebbnek tűnt, az arcát is kihangsúlyozta. Elégedetten mosolygott magára a tükörben, aztán levette és elcsomagoltatta.
Egyetlen ember járt a fejében, aki előtt szívesen dicsekedett volna a motorral és az új bőrszerkóval, és az Mello volt. Talán csak azért, hogy hiúságát legyezze, vagy hogy visszavágjon a verseny miatt.
Ahogy hazaért és betolta a garázsba az autó mellé a motort, izgalom lett úrrá rajta. Az idő alaposan a délutánt taposta, ezért gyorsan be is ment a házba, köszönt az édesanyjának, de édesapja feltartotta néhány szóval:
− Ne olyan gyorsan! Mesélj, milyen a motor? − vigyorgott elégedetten a szeme.
− Öhm… csodálatos − nyugtázta röviden az érzést Tatsuya −, de most megyek, sok tanulnivalóm van − mutogatott szobája felé.
− Hát jó − felelte az apja egy kis csalódottsággal a hangjában.
Mielőtt rálépett volna a legalsó lépcsőfokra, visszafordult:
− Apa, nagyon köszönöm − hajolt meg.
A férfi jólesően fogadta a gesztust, majd már csak fia lépteinek tompa hangja szűrődött le a faburkolatú lépcsőről.
Mitsuko bátorítólag érintette meg Toshizou felkarját:
− Ugyan, ne vedd a szívedre, még egészen új az élmény neki. Hamarosan azon kapod magad, hogy le sem bírod majd állítani a fiadat a motorozásról.
Szavai megnyugtatták a férjét, aki mosolyogva szorította meg felesége kezét.
Eközben Tatsuya hanyagul dobta be a táskáját a sarokba, egyenesen a gitártokra.
− Hopsz, ne haragudj Yui, de most sietek − húzta el a száját izgatottan.
Maga alá kapta a székét, bekapcsolta a számítógépet, közben türelmetlenül rugóztatta a lábát. Amint felvillant a háttérkép, az internetet elindítva már be is jelentkezett adataival a közösségi oldalra. Repesett a szíve az örömtől, amikor meglátta, hogy barátja is jelen van. Nem tétovázott videó hívást kezdeményezni.
Mello édesdeden szunyókált a monitor előtt, aztán hirtelen kinyújtózott. Tatsuya épp köszönteni akarta, de a látvány a torkára forrasztotta a szót. A koreai karcsú felsőtestén megfeszültek az izmok, bordáinak íve átütött fehér bőrén.
Aztán lustán állt fel az asztaltól, majd keresztülsétált a szobán.
Tatsuya rettentő zavarba jött, nem mintha nem lett volna természetes az, amit lát. A tornaórákon is együtt öltözött a fiúkkal, nem értette hát szokatlan reakcióját, vizslató tekintetét, amellyel Mello nyúlánk, jól formált, félmeztelen felsőtestének minden mozdulatát követte.
11. fejezet
Szöul
Bak-ha miután elköszönt a japántól, még gyorsan letöltötte a telefonjára a közösségi oldal applikációját, majd gyorsan álomba is merült.
Reggel furcsán kipihenten ébredt. El sem tudta képzelni, hogy az esti beszélgetés valóság volt−e vagy lázálmainak kivetülése, de Bak−ha megkapta az új naphoz a löketet.
Az volt a terve, hogy egész nap bent marad az intézetben és a lehető legtöbbet hozza ki magából. Azok az istentelen kolibrik a mellkasában azonban nem hagyták nyugodni, akárhányszor jutott eszébe Mochi.
A táncteremben nyújtásokat végzett, amikor betoppant TinTin. Az idol végignézett a fiún, majd kissé félszegen lépett közelebb.
− Jó reggelt, Bak−ha. Mitől van ilyen jó kedved? − kérdezte szinte félvállról, de tekintetében látszott valami megmagyarázhatatlan érzelem.
Bak−ha rámosolygott, miközben a lehető legfájdalmasabb spárgában nyújtotta combizmait. Így még TinTin sem látta, mióta megismerték egymást.
− Miből gondolod, hogy oka van a mosolyomnak? Egyszerűen csak így keltem fel ma − vont vállat, majd felállt és a tükör elé lépett.
Tartása egyenes volt, tele kihívással és most nem érződött mozdulataiban a félénkség. Azonban esze ágában sem volt elmondani barátjának, hogy valami megváltozott az életében, bár még maga sem tudta megfogalmazni, hogy mi volt az.
TinTin felvonta a szemöldökét.
− Fura vagy. Melyik csinos lánynak sikerült elcsavarni a fejed?
Bak−ha a koreográfia szerint megpördült, szembe fordulva TinTinnel, arcán továbbra is a különös mosoly játszott.
− Egyiknek sem.
És tényleg ez volt az igazság. Az a japán fiú úgy kavarta fel az életében összegyűlt állóvizet, hogy a legszívesebben leült volna a zongora elé és egész nap komponált volna. Semmi másra nem vágyott jobban, mint arra, hogy újra lássa azt az arcot, mert tudta, hogy rég megkedvelte a furcsán visszafogott srácot. De inkább arra koncentrált, hogy a tollas madarak röpködő érzését elcsendesítse mellkasában, így a lehető legdinamikusabb lépéseket vette elő mozdulatai széles tárházából.
− Biztos? Láttam, hogy tegnap úgy rohantál el, mint akinek randija van − folytatta tovább TinTin.
− Haza akartam már menni. Azért elég hosszú ideig nem aludtam a saját ágyamban − mondta két lábemelés között Bak− ha.
TinTin hangjában leheletnyi aggódás jelent meg.
− Hogy érted? Mi történt, Bak−ha? Lehet, hogy túlságosan sokat dolgoztál az elmúlt időben, kimerültél és... − de a fiú vidám nevetése kettészakította TinTin mondanivalóját.
− Semmi olyan nem történt, TinTin, amire gondolsz. Egyszerűen csak elfáradtam a táborban és utána a ti próbáitokon. Ennyi. Nem szeretnék belemagyarázni semmi olyat, ami nem is volt benne − ugrott a levegőbe Bak−ha, hogy egy szépen kivitelezett forgással zárja le a mozdulatot.
TinTin újra felhúzta szemöldökét.
− Élesebben törd meg a mozdulatot, mert így nem lesz íve a mozgásnak − lépett közelebb Bak−hához és beállította a fiú kezét úgy, hogy az megfelelő szöget zárjon be a testével.
Azonban Bak−ha úgy húzódott el TinTintől, mint akit áramütés ért. Zihálva próbálta visszafogni feltörő dühét.
− Kérlek, sunbae − hívta újra szeniorként hosszú hetek óta először TinTint −, soha többet ne érj ilyen hirtelen hozzám.
TinTin leforrázva ejtette le kezét és hátrált egy lépést. Bak−ha hirtelen hangulatváltozása megijesztette, ilyennek még sosem látta. Ennyire feldúltnak, szenvedélyesnek és leginkább dögösnek.
− Én… nem gondoltam, hogy ez ennyire kellemetlen a számodra − nyögte végül a fiú szemébe nézve.
Bak−ha kiegyenesedett, egy jó fél fejjel fölé magasodva az idolnak, aki összehúzta magát.
− Nincs gond, sunbae, csak… ma nem vagyok olyan hangulatban.
„A fenéket nem. Csak nem veled, barátom.” − gondolta magában, majd hosszú léptekkel a táskájához ment, megtörölte a homlokát, majd nagy kortyokkal megitta az egész ásványvizet, hogy lehűtse magát, mert nem igazán értette, hogy miért tört rá ez az érzés. Olyan volt, mintha Bak−ha már rég elraktározta volna magában azt, hogy ő már tartozik valakihez. Mindenesetre most valami olyasmire vágyott, amiben mélyen benne van a japán fiú is. Hogy melyik testrésze, az már csak részletkérdés. Ezt hormonjai is hevesen követelték tőle.
TinTin visszafojtott indulatoktól remegve állt a terem közepén, amikor Bak−ha visszafordult. A vörös fiú csak nézte egy darabig az idolt, majd visszasietett hozzá és átölelve a vállát, hirtelen magához húzta.
− Az elmúlt évben az egyetlen jó dolog az életemben a te barátságod és segítséged volt, TinTin, de nekem az többet ér, mint bármilyen más kapcsolat, amit megadhatnál nekem. Hidd el. Látom. Hónapok óta látom rajtad, de − tolta el magától − ne haragudj. Képtelen vagyok feladni azt, ami már amúgy is köztünk van valami egészen másért, ami talán nem is működne.
Az idol bátortalanul bólintott, majd szipogott egyet.
− Nem túl… férfias, igaz? − kérdezte lassan felfelé görbülő szájjal.
Bak−ha rákacsintott.
− Csak ezt ne a rajongóid előtt csináld, sunbae.
TinTin megbökte a fiú vállát.
− Te meg csak előttük hívj sunbae−nak.
Felszabadult nevetésük mögött ott volt Bak−ha nagy titka és TinTin hónapok óta érlelődő gyengédsége is.
− Gyere, sunbae, inkább táncoljunk egyet − nyújtotta ki a nyelve hegyét, majd újra a tükör elé lépett, miután bekapcsolta a lejátszót és táncolni kezdett.
TinTin beállt mellé utánozva a mozdulatokat, lépéseket, néhol kijavítva a fiú tartását, a tükörben mutatva a megfelelő mozdulatokat.
− Na de most komolyan. Mondd már el. Ne csigázz − kérte TinTin két korty között, amikor megálltak pihenni.
Bak−ha arcán újra megjelent az a furcsa mosoly.
− Mit mondjak? Semmi különös, csak tegnap valaki végre hajlandó volt szemtől szemben beszélni velem az oldalról. Még magam sem tudom igazából, hogy mit kellene éreznem, úgyhogy ne is nagyon faggass.
TinTin látta, hogy többet nem tud kihúzni barátjából, így ráhagyta. Még két órán keresztül izzasztották magukat a táncteremben, majd ebédelni mentek. A lehető legjobb hangulatban.
Bak−ha nem akart áradozni, el akart bújni abba a kis világba, amit magában épített fel, mert tudta, hogy azok a kolibrik nem fognak egykönnyen eltűnni mellkasából. Úgy tűnt, az idol elfogadja, bár emésztette a kíváncsiság, hogy ki az, aki miatt a fiú így vigyorog egész nap. Mintha élettel telt volna meg, úgy sugárzott Bak−ha és ezzel a belső ragyogással mindenkit maga köré gyűjtött.
Tudta, hogy ezt az érzést, Mochinak köszönheti, akit ébredés óta hajlamos volt magában az ő Mochi−kunjának nevezni. Bak−ha úgy volt vele, hogy ha már vesznie kell, akkor ezzel a szégyenlős félistennel vesszen el. Totál mindegy ám, hogy milyen testhelyzetben. A retek kolibrik azonban még mindig ott ropták násztáncukat a szíve körül.
A nagy közös étkezőben le sem lehetett róluk vakarni a többieket, mindenki tanácsot akart kérni, vagy egy apró mosolyt kapni a megnyerő fiútól. De a délután közepe felé Bak−hának már kezdett terhes lenni ez a sok figyelem, mert a sok csacsogástól megfájdult a feje. Egy pillanatra elnézte TinTint, és már kezdte érteni, hogy a sunbae−k sokszor miért tűnnek annyira elérhetetlennek.
Elnézést kért mindenkitől, TinTintől egy kézfogással köszönt el és visszasietett az apartmanba. El sem tudta képzelni, hogy mit fog ő csinálni egyedül addig, míg be nem esteledik, úgyhogy neki állt és kitakarított.
Lepakolta a lemezgyűjteményét, majd visszarakta, ábécé sorrendbe rendezve. Ugyanezt megcsinálta a könyvekkel is, majd újra visszatért a cd−khez, hogy kiválasszon dalokat, amikre ki tudja magát tombolni, míg reményei szerint eljön az a pillanat, amikor a gép jelzi, hogy Mochi bejelentkezett. Persze a gyűjtemény megint úgy nézett ki, mint a rendszerezés előtt.
Eltáncolt pár dalt, majd lezuhanyozott, evett egy kis gyümölcsöt is.
Az órák csigalassúsággal vánszorogtak és sehogy sem akart eltelni az idő. A gép digitális órájára pillantott: még csak délután 5 óra volt. A csalódottság és az idegesség arcára is kiült, amit úgy vezetett le, hogy megszámlálhatatlanul sok nadrágja és pulóvere közül kiválasztotta a legmegfelelőbbet az áprilisban vásárolt kabáthoz. Vetkezett, öltözött, vagy harminc különböző kombinációt felpróbálva, majd ledobálva a szoba közepére. A frissen kitakarított szoba kezdett egy turkálóhoz hasonlítani, amin végigsöpört egy tornádó.
Amikor rátalált a megfelelően ütős kombinációra, csak a nadrágot hagyva magán, leült az asztalhoz, átnézve a következő heti beosztását, hogy elüsse az időt. Majd a csetoldalon leellenőrizte üzeneteit, de megválaszolásukkal most bunkó módon nem törődött. Szeretett volna kicsit elszakadni a fiatal lányok rajongó hangvételű szavaitól, mert teljesen lekötötte érzékeit az a másik lehetőség.
Automatikus mozdulatokkal igazolta vissza a jelöléseket.
Arra viszont nem bírta rávenni magát, hogy megnézze a japán adatlapját, mert úgy érezte, az önkínzás lenne. Lehet, hogy már nem is fog jelentkezni a fiú, akkor viszont minek szenvedjen? Feltéve, ha valóság volt a tegnap este és nem csak képzelődött. Ha az utóbbi, akkor sürgősen orvoshoz kell mennie, vagy legalábbis pihennie egy nagyot. Ha az előbbi és jelentkezik, akkor két lehetősége van: vagy elfedi előtte az érzéseit, vagy bevallja neki, hogy teljesen meg− és belebolondult. Ugyanis ebben egészen biztos volt.
De leginkább a visszautasítástól és az undortól félt, mert bele sem mert gondolni abba, hogy Mochi−kun is esetleg hasonló hovatartozással éli világát. Azt, hogy kosarat kap, még elbírta volna viselni, de a megvetést már nem. Elképzelte, azon a lélegzetelállító arcon ezt az érzést tükröződni és könnybe lábadt a szeme. A hirtelen rátörő heves vágytól, hogy Mochit maga mellett tudja, összeszorult a torka. Arra vágyott, hogy megérinthesse, hogy pulzusát ujjai alatt érezze. Érezte, ahogy arca kipirul, így megpróbálta leállítani rohanó fantáziáját.
Kényszert érzett, hogy valakinek elmondja, hogy mi nyomasztja és az egyetlen ember, aki az eszébe jutott, az az édesanyja volt. Gondolkodás nélkül nyúlt a telefonhoz és felhívta.
− Anya. Mondanom kell valamit − suttogta a telefonba, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja.
− Mi történt kisfiam? − kérdezte ijedten Ae Sook asszony. − Beteg vagy? Vagy megsérültél?
−Nem anya, nem. Nincs bajom, csak… − habozott néhány percig. − Csak úgy érzem, szétszakadok.
− Mi nyomja az én kisfiam lelkét? − hallotta meg apja hangját, ebből tudta, hogy az asszony kihangosította a telefont.
− Apa, anya. Azt hiszem, hogy valami olyanba futottam, amit egyelőre nem tudok feldolgozni.
Súlyos csend hallatszott a másik oldalról, majd Hyun Suu mester öblös nevetése.
− Találkoztál valakivel?
− Azt hiszem, így is lehet nevezni − nyikkant meg rövid szünet után a fiú.
− Hát, Bak−ha, ahogy ismerlek, ezt is jól fogod csinálni. Csak legyél önmagad − biztatta egyszerre a család két legidősebb tagja.
− Amúgy szombatra ne tervezz semmit. Meglátogatunk − mondta az édesanyja, majd néhány semmitmondó szó után el is köszöntek egymástól.
Úgy sötétedett rá, hogy észre sem vette, bár a villanyt még akkor kapcsolta fel, amikor hazaért. A nappalok egyre rövidebbek lettek és Bak−hát elővette az elmúlt hetek kimerültsége. Karjára hajtva fejét, elaludt a gép előtt.
Álmodott. Igaz, hogy elég ködös képeket, de álmodott. Egy folyó partján állt, a vizet nézve. A félhosszú bőrkabát volt rajta, hajába belekapott a hideg szél, néha apró, csillogó hópelyheket ragasztva tincseire. Ha Dorian Gray módján kedvelte volna önmagát, biztos, hogy megveregeti saját vállát, hogy „ez az haver, veszettül jól nézel ki!”. De még álmában is megvolt az önmérséklete, így az álombeli Bak−ha csak hátrafordult, arcán édes mosoly ragyogott, bár a cukiság mögött ezen az arcon is ott lapult az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami jellemző volt rá. Persze, lágy háttér zene is akadt, valami új dallam, amit meg akart jegyezni. A keserédes melódia egész jól illett tudatalattija képeihez, szóval még így sem csalódott önmagában.
A következő kép olyan hirtelen váltott, hogy azt gondolta, mintha eg
