Kedves olvasó. A múltban találod magad. Egy olyan múltban amikor országok és sorsok változnak.. Egy olyan múltban, amikor újabb és újabb törzsek vándorolnak át Európa közepén. Vándorolnak át és telepednek le. Ország születik és egy szerelem teljesül be. Tragédia és remény. Élet és halál. Vallási értelmezések ütközése. Majd egy harc, amely egy országot ment meg. A mi korunkba pozsonyi csatának nevezik azt az ütközetet, ahol százezer harcos leli halálát. Életek árán egy ország léte stabilizálódik. Egy olyan ország, amely beírta magát ezzel véglegesen a világ történelemkönyvébe.

Rendőrségi helyszínelésre érkezem haza, de nem akarnak beengedni, ezért igazolnom kell, hogy itt lakom. Az akadékoskodó rendőrtől megtudom, hogy haláleset történt, a közlés hatására fejvesztve berohanok a nappaliba, ahol megtalálom haldokló felesé gem véres testét. Fölé hajolok, hogy ellenőrizzem a szívverését. Úgy látom még él, öntudatlanul véletle nül megkarmol, mert nem ismer meg, a karjaim közt hal meg. Több közvetlen közelrôl leadott lövés érte és a nyakán fojtogatás nyomai látszanak, valamint súlyos fejsérülése is van – hallom meg a hátam mö- gül az egyik helyszínelőtől és a halottkémtől, akik egymással beszélgetnek. Mire az üggyel megbízott nyomozóval, aki bevisz magával a rendőrségre, elhagyjuk a házat, a sajtó már a helyszínen van. Nagy a médiafelhajtás. Nekik ez csak egy újabb szenzáció, számomra, ez életem legnagyobb tragédiája.

***

Sötét este van, már csak harmincegy mérföldre és negyven percre vagyunk Menardtól, amikor egyik rabtársam rángógörcsöt kap és habzó szájjal fuldokolni kezd. Amikor az egyik őr odalép hozzá, hogy segítsen rajta, a rab a nadrágja szárából egy bökőt vesz elő és gyomron szúrja, majd feláll és belerúg áldozatába. Erre a másik ôr a szolgálati fegyverével lelövi őt. Ekkor felugrik egy másik rab és megpróbálja elvenni tőle a puskát. Dulakodásuk során az őr, a rab helyett véletlenül buszunk sofőrjét lövi le. Az irányítás nélkül maradt jármű átszakítja az országút szalagkorlátját, többször átfordul, majd lebukfencezik a domboldalon, rá a vasúti sínekre. A balesetet rajtam kívül csak a két ôr éli túl. A puskás ôr felszólít, hogy lássam el a gyomron szúrtat, ezért leveszi rólam az összes bilincset. Épp odaérek a sérülthöz, amikor hangos dudálást hallok és az első szélvédőn kitekintve észreveszek egy kö zeledő fénycsóvát. Balszerencsénkre egy tehervonat közeledik felénk. A puskás őr segítségével kijuttatjuk az életveszélyes állapotban lévő kollégáját a busz roncsból, de kiugranom már csak nekem sikerül, mielőtt a vonat telibe találja, majd háromszáz láb hosszan maga előtt tolja a buszt.

***

Miután csodával határos módon sértetlenül megúsztam a lövöldözést és a balesetet, másnap reggel egy számomra ismeretlen kisváros határában belépek egy autószervíz nyitva felejtett hátsó ajtaján. Egy öltöző helyiségben találom magamat, ahol a rabruhámat szerelői overálra cserélem, majd feltűnés nélkül, nyugodt, lassú léptekkel tovább sétálok a városköz- pont felé. Nagy nehezen megtalálom a helyi kórház épületét. A betegfelvételnél olyan nagy a sürgés-forgás, hogy senki észre sem veszi, amint bejutok az épületbe. Az egyik találomra kiválasztott kórterem félig nyitott ajtaján belátok. Ekkor tűnik fel, hogy az itt kezelt pácienst gépek tartják életben, a jelek szerint kómában fekszik. A fürdőszobai ruhásszekrényben ismét találok magamnak civil ruhát. A csap feletti tükör és a pipereszekrényben kezembe akadt olló és kéziborotva segítségével levágom a bajuszom és a szakállam, a fésűvel pedig új frizurát alakítok ki ma gamnak. Visszatérek a kórterembe, s jóízűen megeszem az egyik fekvőbeteg reggelijét, amit a nővér hozott be az imént. Kint a folyosón megkeresem a személyzeti öltözőt, ahol köpenyt húzok és sztetoszkópot veszek a nyakamba, majd belém botlik egy kérdezősködő rendőr. Engem keres az őrszobán kapott személyle írás alapján, de óriási szerencsémre nem ismer fel, mert új külsőm tökéletes álca.

A főbejárat előtt kialakított parkolóból ellopok egy mentőautót. Ez nem okoz különösebb nehézséget. Éppen az imént hoztak be vele valakit, a sofőr elment a mosdóba, az indítókulcsot pedig bennhagyta a gyújtáskapcsolóban.

1 órával késôbb

Már nálam van Matt pénze és a feleségétől, Jennifertôl kapott civil ruhában újra az országúton vagyok a mentőkocsival, amikor a nyomomba szegődik két rendőrautó és egy rendőrségi helikopter. Behajtok egy alagútba, melynek egyik végét lezárják a rendőrautók, a másik kijárat felett ott lebeg a helikopter. Otthagyom a mentőautót és az utamba kerülő első csatornalejáraton keresztül a föld alá menekülök. Addigra azonban már megint a nyomom ban vannak a rendőrök és egyikük észreveszi, merre menekültem. Utánam jön a csatornába. Alacsony, kövér, kínai származású férfi. Elcsúszik a vizes sárban, elveszíti az egyensúlyát, a szemem láttára hasra esik és karnyújtásnyira előttem elejti a pisztolyát is, amelyet felveszek és ráfogok. A férfi feltehe tôen megérzi, hogy mögötte állok, ezért mindkét kezét a magasba emeli és lassan megfordul, majd bemutatkozik, miközben arcára kiül a rettegés, ô maga pedig reszketni kezd.

• Bob Paulson ügynök vagyok a Szövetségi Nyo mozóirodától – mekegi.

• Nem öltem meg a feleségemet!

• Nem rám tartozik, én csak a parancsot teljesí- tem.

• Én viszont kénytelen leszek végezni magával, ha nem hagy elmenni.

• Kérem, nekem ez a munkám, ne tegyen semmit, amit később megbán.

• Nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetôzzön!

• Most mit akar tenni?

• El fogom kapni a feleségem gyilkosát és örökre meglakol! Nem tudja megakadályozni, megértette?

Nem válaszol, csak bámul rám ijedten, ezért a fegyverrel sakkban tartom, és lassan hátrálok, de amint megfordulok, hallom, hogy újra a nyomomba szegődik. A csatorna egy vízesésben végződik. Mivel, nincs más választásom, beleugrom, mielőtt utolérne. A folyó torkolatánál sértetlenül érek partot, majd futni kezdek egy ismeretlen erdőségben. Már csaknem beesteledett, amikor végre találok egy faházat, mely nek a kamrája tele van élelmiszerrel. Itt jóllakom, majd megpihenek. Másnap reggel stoppolok az országút mentén. Egy nő vesz fel, akivel visszavitetem magam Matthew kórházába, ahol a segítségével ismét orvosnak öltözöm. Ezután, kapok tôle még egy kis pénzt és egy tippet, hogy hol vehetek ki albérle- tet, ahol nem kérnek igazolványt és készpénzzel is lehet fizetni. Taxit is hív, hogy eljussak a megadott külvárosi címre.

***

Másnap délelőtt éppen otthon tanulmányozom a kórházban lemásolt dokumentumokat, amikor a főbérlőnőm lakását megrohamozza a városi rendőrség. Az ablakon kinézve tanúja vagyok, hogy a régóta körözött fiát tartóztatják le és viszik be pedofília és kábítószerkereskedelem gyanújával. Csak hajszálon múlik, hogy hozzám nem néznek be. A húsz év körü li nyikhajt háta mögé bilincselt kezekkel beültetik egy rendőrautóba. Nem tudom, mi lesz, ha esetleg visszajönnek és a szomszédoknál elkezdenek kérdezősköd ni, ezért távozom a lakásból és megpróbálok elvegyülni a belvároson áthaladó felvonulók tömegében. Szent Patrick napja van. Már azt képzelem, hogy biztonságban vagyok, amikor a hátam mögül váratlanul a nevemen szólít egy kínai akcentusú kásás hang. Nem hiszek a szememnek. Bob Paulson még ebben a hatalmas tömegben is megtalált és látom, hogy már nyúl is a fegyveréért. Futásnak eredve elérem a rendezvényt biztosító rendőrök egy csoportját és felszó lítom őket, hogy tartóztassák le Bobot:

• Segítsenek! Ott, az a fekete kabátos, teljesen bolond kínai férfi pisztollyal hadonászik és összevissza kiabál. Fogják el, de vigyázzanak, mert közveszélyes!

Fogják el azt a nagydarab fehér férfit, nem me nekülhet el! Tartóztassák fel! – magyarázkodik kétségbeesetten Bob, de sikerült megelőznöm ôt, ezért először egy szavát sem hiszik el. Csak akkor tud szabadulni a rendőröktôl, amikor felmutatja az igazolványát, de addigra én már árkon-bokron túl vagyok, ismét elnyel az ünneplők áradata. Mivel utamon a gondviselés kísér, lélekben köszönetet mondok az írek védőszentjének. Ideje egy telefonfülkéből felhívnom a tudakozót, hogy megszerezzem Bob Paulson telefonszámát. Tudatnom kell vele, hogy fordult a kocka, ezentúl én vadászom rá, nem fordítva.

A gyepen és a díszburkolaton áthaladva, kétszintes kertvárosi családi házamba belépve, hangos nyögdécselést és sóhajtozást hallok. Arra gondolok, talán a feleségem, Elizabeth került megint bajba úgy, mint amikor pár hónapja januárban betörtek hozzánk. Akkor ő egyedül volt itthon és a betörő állítólag megerőszakolta, mielőtt elmenekült volna, mert későn értem haza.

A történtekre való tekintettel vásároltam egy pisztolyt, melyet engedéllyel tartok, most azonban nincs nálam. Ennek ellenére rohanok a hangok irányába és berontok a földszinti hálószobába. A fájdalmasan nyikorgó ágyon Liz és a kollégám, egyben legjobb barátom, a nőgyógyász Dr. Hugh Bartolomew nyulakat megszégyenítő vehemenciával üzekednek. Annyira megdöbbent, amit látok, hogy szavakat sem találok.

– Mit csinálsz Liz? Nem hiszek a szememnek!

– Ne aggódj Nick, ez nem az, aminek látszik. Hugh csak vigyáz rám.

– Ne nézz baleknak! A helyzet egyértelmű. Hugh, nagyot csalódtam benned! Mit fog szólni a feleséged?

– Nem fogja megtudni, ha csak el nem árulod neki.

Dühömben lerántom pucér feleségemről a meztelen szeretőjét, majd többször megütöm és bele is rugdosok, addig püfölöm, amíg mozog. Mire végzek, elájul. Aztán mindkettőjüket faképnél hagyom. Liz utánam jön, hogy mentegetőzzön, de meg se hallom, amit mond, csak odavetem neki, hogy hívjon mentőt Hugh-hoz, ha úgy látja jónak, majd elviharzom.

***

Miután végre valahára az utolsó betegemet is rábírtam a távozásra, magamba roskadva be kell látnom, hogy ez így nem mehet tovább! Ki kell törnöm a szürke hétköznapok börtönéből a bolond páciensek őrületéből! A hivatásom gyakorlásával töltött hosszú évek során kiégtem, ezért sürgető szükségem van a változásra, és jó időre a mókuskerékből való kiszakadásra, úgy hozta a sors, kezemben van a legjobb módja.

***

Már késő délután van, mire hazaérek. Alig, hogy belépek a házba, az előszobai kisasztalon, cseng a telefonom. Andrew hív fallabdázni a közeli sportklubba. Pólóba és rövidnadrágba öltözve játszunk, és játék közben beszélgetünk.

– Elmentem az Élményszolgáltató Ügynökséghez. Mit szólsz hozzá?

– Fantasztikus! Tényleg jelentkeztél a játékra? – lelkesedik Andrew.

– Igen, végigcsináltam az alkalmassági tortúrát, de a kiértékelés utáni eredményt még nem kaptam meg.

– Hát ez nagyszerű. És mit gondolsz róluk?

– Elég szervezetlennek tűntek, az volt a benyomásom, mintha egész nap csak kapkodtak volna.

– Érdekes. Amikor én jártam náluk Londonban, nem volt velük semmi hasonló gondom –közli az öcsém, és látom rajta, hogy a hallottak nemtetszést váltanak ki belőle. De azért tovább faggat: – Ha kiderül, hogy megfeleltél a teszteken, akkor belevágsz?

– Ilyen hirtelen még nem tudtam eldönteni, de őszintén szólva, nem győztek meg válaszolom, és meglepetten látom, hogy Andrew ezen a ponton abbahagyja a játékot és már indul is az öltöző felé.

– Most már vissza kell mennem a szállodába – veti oda.

A zuhanyozást követően, az öltözőben, miközben átöltözöm az utcai ruháimba, véletlenül meghallom két idegen férfi beszélgetését. Micsoda véletlen, ők is az élményszolgáltató cégről beszélgetnek. Egyikük megemlíti, hogy a cég London után itt Los Angelesben is nyitott egy új szolgáltató irodát.

Feltűnés nélkül követem őket a bárba. Ez ugyanebben az épületben van, a klub alatt a földszinten. Közben szólók a csaposnak, aki már jól ismer, mivel gyakran járok ide, hogy a fogyasztásukat írja az én számlámhoz.

A két idegen az étterem mellett a kiszolgálópulttal szemben a társalgó barna bőrfoteleiben foglal helyet. Mivel van szabad ülőhely a közelükben, magam is úgy helyezkedem el, hogy továbbra is minden szavukat halljam és én is egy whisky-t rendelek magamnak, akárcsak ők.

– Én már többször kipróbáltam ezt a játékot és nagyon élveztem. Neked nem tetszett? – kérdezi az egyik.

– Nem, most játszottam utoljára! Több klubba ebben az életben már nem lépek be – tiltakozik a másik.

Itt szólalok meg én, hogy bekapcsolódhassak a beszélgetésükbe:

– Ha már játékról van szó, hadd szólítsam meg önöket, mert odafent az öltözőben hallottam, hogy az Élményszolgáltató Ügynökségről beszélgettek. Azért hozom szóba, mert épp ma estem át a felméréseken.

– Akkor gratulálok! – vágja rá az egyik.

– Köszönöm szépen, de még nem kaptam meg az eredményt.

– Tehát még nem kezdődött el? – kérdezi a másik.

– Még nem, ezért is érdeklődöm önöktől, mi ez voltaképpen?

– Ez örök kérdés, mindenki ezt kérdezi. A választ nem mondhatom meg, mert mindenkinek magának kell megtapasztalnia a dolgot. Annyit mondhatok csak, hogy irigylem önt. Bárcsak visszamehetnék az időben és még egyszer újra játszhatnék.

– Na jó, igyunk az új élményekre! – mondja a másik férfi, amelyik szkeptikusan nyilatkozott a saját tapasztalatairól. Gondolom, le akarja zárni a beszélgetést. Ezek után mindhárman magasba emeljük Whisky-s poharainkat.

– Elnézést, de nekem mennem kell – búcsúzik a második úriember mindkettőnktől.

–Jól értem, hogy ön mostanában játszott? – kérdezem attól, amelyik velem maradt.

– Mondhatni,,, Körülbelül egy éve, amikor még New York-ban dolgoztam.

– Az öcsémtől annyit tudok, hogy a londoni iroda nagyon magas színvonalú szolgáltatást nyújt. De azért ez az egész úgy hangzik, mint egy mese. Valamiféle szerepjátékról van szó, ha jól értem.

– Tudni szeretné, mi ez, mi a lényege? Idézze fel magában a Bibliát. János evangéliumát. Kilencedik fejezet, huszonötödik szakasz.

– Sajnos elég rég voltam utoljára hittanórán.

– „Noha vak voltam, most látok.” Sok szerencsét kívánok a játékhoz!

– Köszönöm szépen! Ez azt jelenti, hogy a játék felnyitja majd a szemem?

– Azt jelenti, hogy meg fogja érteni, milyen értékes az élet!

– Igazán? Hát akkor, igyekezni fogok, hogy így legyen! Köszönöm az útbaigazítást.

Alkalmi beszélgetőtársam most a karórájára néz, majd arra hivatkozva, hogy ránk esteledett és őt várja otthon a felesége, feláll és gondolataiba merülve faképnél hagy.

37 éves vagyok, főállásban egy autószalon számítógépes adminisztrátoraként dolgozom, mellette regényeket írok. Szeretek még kirándulni, úszni, biliárdozni, sakkozni. Két idegen nyelven beszélek és egy középfokú nyelvvizsgám és felsőfokú végzettségem van. Érdeklődési körömbe tartozik az orvostudomány, az aeronautika, a germán nyelvészet és az informatika. Ezeket autodidakta módon tanultam meg. Mindig is szerettem volna kipróbálni valami olyan elfoglaltságot, amivel kézzelfogható, az utókor számára, maradandó értéket állíthatok elő, de korábban nem volt időm megvalósítani ezt az új ötletet. A koronavírus-járvány miatt kialakult helyzetben a szokásosnál több időm lett, az eredmények minősítését az olvasóközönségre bízom…

E.K.Mindaleth a mai Magyar írók között elég nagy hírnevet szerzett. Legalábbis én úgy hiszem. Legnagyobb örömömre felajánlotta, hogy segít a mi kis csapatunknak, és csatlakozik az Írótesók-OlvasóTesók programhoz, hogy elolvassa és értékelje a könyveinket.

Ezért is kértem fel az „Interjú az olvasókkal” program keretein belül, hogy válaszoljon pár kérdésemre.

Köszönöm, hogy időt szánsz ránk, hogy segíts megtudni, hogy mi jár a Magyar olvasók fejében.

Lily: Első kérdésem hozzád, hogy hogyan is indult el az írók között az olvasói pályafutásod?

Klau: Azelőtt még csak meg sem fordult a fejemben, hogy véleményeket írjak az általam olvasott könyvekről… míg nem megvettem Tormási Vyktória – Szerethetetlen c. kötetét, és megkért rá, hogy írjak róla véleményt. Miután ez megtörtént, tovább osztotta a HazaÍrók akkori Facebook csoportjába, és ezáltal tudtam meg, hogy mekkora igény van az olvasói véleményekre, szerzőink-, kiadóink-, és az olvasók körében egyaránt. Így hát elkezdtem kifejezetten magyar kortárs könyveket keresgélni, beszerezni, s kiolvasva őket véleményeket írni róluk (és már az első ilyen könyv meg is ihletett, hogy fotót is készítsek velük).

Lily: Mióta szeretsz olvasni, és mi késztetett rá, hogy könyvmoly legyél?

Klau: Nem mondanám tipikusnak a múltam, mint könyvmoly, mivel nem voltam mindig az. Úgy 10-16 éves koromban leginkább lovas szakkönyveket olvastam (lovasoktatónak készültem), és pár lovas kisregényt, na meg a kötelező olvasmányokat… Az igazi áttörést azt hiszem, hogy a középiskolai angoltanárom (Kamper Gergely) hozta el számomra, ugyanis ő műfordítóként is dolgozik – és persze érdekelt a munkája, úgyhogy beszereztem pár általa lefordított kötetet. Például Joe Abercrombie és Cassandra Clare magyar könyvei az ő nevéhez fűződnek, és hozzájuk kötöm csak igazán a könyvmollyá válásomat. Olvasni mondjuk mindig is szerettem… de az ő könyveiket mindig tűkön ülve vártam, mert mindegyiket egy ültő helyemben olvastam ki, és nekik köszönhetően elkezdtem minden mást is olvasni, mivel kerestem azt az olvasói élményt, amit azok a könyvek hoztak el számomra.

Lily: Az egyik specialitásod, hogy profi, jelmezes és díszletes fotókat készítesz sminkes és fotós felkérésével és megfizetésével. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen mélységekig támogasd a mai Magyar írókat a saját pénztárcádból?

Klau: Bár egy fotóst és egy sminkest minden fotózásomhoz elengedhetetlennek tartok, de vannak pl fodrászok és grafikusok is a csapatban…

Hogy honnan jött az ötlet, és az ilyen mértékű elhivatottság szerzőink támogatására? Ezzel kapcsolatban ismét Tormási Vyktóriát és a HazaÍrók közösséget tudom felhozni. 2021 februárjában írtam az első véleményemet, méghozzá Vyki első könyvéről. Kb 1 hónapra rá, a második kötetének (ami a Rólunk szólt címet viseli) előolvasásánál döntöttem úgy, hogy megadom a módját, és nem csak telefonnal nyűglődök egy elfogadható képért, hanem szerettem volna minőségi fotókkal illusztrálni a róla írt véleményemet. Akkoriban első sorban Vykinek szerettem volna kedveskedni, s leginkább őt támogatni, mint barát és mint olvasó egyaránt, viszont időközben megszerettem az általa kovácsolt HazaÍrók közösséget is, és mivel olyan ötleteim támadtak szerzőink könyveivel, amihez ugyancsak jól jött volna legalább egy fotós és egy sminkes segítsége, úgy döntöttem, hogy "megtolom" kicsit a csoportot, és egy éven át ily' módon is támogatom őket. Épp az anyagi oldala miatt terveztem csak egy évre, ugyanis szükségem volt a másodállásomra, hogy ezt a "hobbymat" finanszírozni tudjam. Viszont a két munkahelyen való hosszú távú helytállás ráment nem csak a fizikális, hanem a mentális egészségemre is. Nagyon fájtak az ízületeim, és igen ingerlékeny voltam, na meg persze mindig fáradt. Így nem vállalhattam tovább másodállást, ezért fotózásokat sem. Mára már leginkább az ez idő alatt készített képekkel dolgozok, hisz' rengeteg fotóm vár még publikálásra, további könyves fotózások viszont csak azon könyvekkel lesz garantálva, melyek költségeit a szerzőik/kiadóik állják, plusz lesz 1-2 szerencsés, akiket a Facebook követőim szavazhatnak meg.

Lily: Ha már a fotózásnál tartunk… Milyen élmény számodra egy ilyen fotózás? Szoktad várni? Élvezed? Vagy esetleg kicsit nehézkes, nyűg? Sok a macera vele?

Klau: Vannak témák, amik hatalmas izgalommal töltenek el, és nagyon várom, hogy végre megvalósíthassam a velük kapcsolatos ötleteimet, na meg persze a kíváncsiság is hajt, hogy milyen lesz a végeredmény. Viszont ez a szakma sem fenékig tejfel, rengeteg nehézség adódik benne. Nyáron mondjuk a hatalmas meleg (pl elfolyhat a smink, meg többször is át kell öltözni egy fotózás alatt, ami izzadtan nem valami könnyű mutatvány), télen a hideg (pl volt 1 műterem, ahol nem volt a legjobb a fűtés, és vacogva végigülni egy 1 órás sminkelést, majd szépen mosolyogni mikor nem érzed a végtagjaid, megint csak maradandó élmény), aztán pl ott vannak a nem mindennapi, kellemetlen pózok, amit gyakran sokáig ki kell tartani, és némi izomláz az eredményük. + Mindezek mellett nekem kell a csapatot összeszervezni, koordinálni, és a témákat-, elképzeléseimet is oly módon megértetni mindegyikőjükkel, hogy ne csak az eredmény legyen jó, hanem a munkafolyamat hangulata is. Ez mind nagyon nehéz és fárasztó tud lenni… de ha a képekre és azok fogadtatására nézek, akkor határozottan mondhatom, hogy egyiket sem bántam meg.

Lily: Hogyan szoktad megtervezni a fotózásokat? Megálmodod, hogy melyik könyvhöz milyen díszletet, sminket és jelmezt szeretnél? Látod magad a regényben, esetleg a szereplők helyzetében? Könnyen jönnek az ötletek, vagy sokat kell gondolkodnod rajtuk?

Klau: Ez minden könyv esetében más és más. Hogy milyen képet-ötleteket találok ki, az viszont nem csak a témától függ, hanem attól is, hogy olvastam-e már a könyvet, mert sok esetben csak a fotózás után kerül rá sor, így vannak olyan kötetek, amiknél kifejezettem a borítóra/fülszövegre tudok csak alapozni. Ez persze azért van így, mert egy könyvért anyagilag nem éri meg összecsődítenem a fotós bandát, viszont ahhoz, hogy idő közben tartalmat gyárthassak, az a jó, ha minél több fotóm van. A kiolvasott könyvek esetében a szerzők által megalkotott történet atmoszférája, egyes karakterei vagy jelenetei, de van, hogy kifejezetten a történetük üzenete ami megihlet, és amit igyekszünk a fotóimon is megeleveníteni.

Inkább külső szemlélőként szoktam megélni az olvasottakat, de az igazán jó történetek esetén úgy, mint résztvevő. Azaz mintha benne lennék a történetben, annak világában – csak mint külső szemlélő.

Lily: Utolsó kérdés a fotózásokkal kapcsolatban… A smink még egy könnyű kérdés, de a jelmezt és a díszletet nehéz beszerezni? Vagy találékony vagy, és mindent megtalálsz a szekrényedben?

Klau: Bár a smink sem könnyű kérdés, hisz' ha több könyvet fotózunk 1 sminkkel, akkor nagyon multifunkcionálisan kell gondolkodnunk, ami nehezebb, mint sokan gondolnák. Ha pedig kifejezetten 1 témára készülő sminket veszünk, akkor minél pontosabban meg kell fogalmaznom az elképzeléseimet (pl az 1900'-as évek egyik üzletasszonya), a sminkesnek pedig elég kreatívnak kell lennie, hogy ezeket megvalósítsa (megesik, hogy kutatómunkát igényel egy-egy téma sminkje/frizurája is).

A ruha/kosztüm bizony kihívás, mert a különlegesebb témákhoz szükségesek nem igazán fordulnak elő az amúgy nem túl színes ruhatáramban. Géczi Viktória – Illés öröksége c. kötete kapcsán pl ha megtehettem volna, korhű kosztümöket béreltem volna, viszont azok nélkül is 6 számjegyű összegbe rúgott az a könyv fotózása… úgyhogy mondhatom, hogy hatalmas nagy szerencse volt, hogy még jó volt rám a tizenéves koromban kapott felsőm, amit szüreti felvonulásokra hordtam, és egy kissé az 1900-as évekre emlékeztető ruhám, aminek az ujjait egy a fotóstúdióban talált bordó bársonnyal tekertünk be, mert csillámos-strasszos anyagból volt – ami nem korhű. Bizony, ha nincs mindenre anyagi keret, akkor kreatívnak kell lenni. És persze az sem árt, ha szerencsés az ember, és talál vagy kap épp a célnak megfelelő kellékeket/ruhákat. Kellékeket amúgy az amazonról szoktam leginkább venni, vagy Vadnai Ágnes Sengát bízom meg vele, hogy készítsen, ha nincs neki.

Lily: Tudjuk, hogy te minden evő vagy. Minden könyvet, amit felajánlanak neked, vagy eléd kerül, azt elolvasod, és írsz róluk értékelést. Nem is akármilyeneket. Vannak olyan műfajok, vagy találkoztál már olyan könyvvel, amit nehéz volt lenyomni, és hosszasan írni róluk?

Klau: A "hossz" tekintetében megemlíteném, hogy a recenziós könyvekről mindenképp írok véleményt, de annak milyensége nem kívánságműsor, azaz nem szabhatja meg senki a számomra, hogy miről írjak benne, és hogy mekkora terjedelmű legyen a végkifejlet. Ez nálam nem vitatéma… annyit írok, és úgy, amennyit- és ahogy azt jónak látom.

A kérdésedre felelve: sok olyan könyvet olvasok, ami nem kifejezetten nekem szól/nem az én világom. De igyekszek ettől elvonatkoztatni, és arra figyelni, hogy ha nekem nem is, de másoknak miért tetszhet az adott könyv. Ez a hozzáállás élvezetesebbé tesz számomra is minden könyvet, plusz a véleményemet is könnyebb oly módon megírnom, hogy tényleg felkeltsem azon olvasók érdeklődését, akiknek tetszhet az adott kötet – és persze azokat se érje csalódás, akiknek nem valószínű, hogy tetszene. Hogy nehéz e véleményt írnom ezekről? Általában csak nekiállnom nehéz, viszont az első mondatok után hamar elkap a gépszíj. De amúgy egy könyvről sem egyszerű írnom, hisz' amellett, hogy őszinte kell legyek, az esetleges negatívumokat is igyekszem úgy megfogalmazni, hogy ne vegyem el azon olvasók kedvét, akiknek ezektől függetlenül még tetszhet az adott könyv. Viszont amely könyvek olvasását nagyon élvezem, azokról még nehezebb írni, mivel ha "túl pozitív" a véleményem, azaz túlzottan elragadtatom magamat, tartok tőle, hogy megeshet, hogy nem vesznek komolyan, ne adj' ég hiteltelennek tartanának. Persze ha egy könyv kapcsán nem tudok negatívumokat felhozni, nem találok ki róla semmi rosszat! Csak igyekszem kicsit lecsillapítani az aktuális "rajongást" magamban, hogy észszerűen írhassak róla. Mindig egyfajta balanszra törekszem – amolyan középútra, ami szélsőséges esetekben (nagyon tetszik, vagy nem igazán tetszik az adott könyv) bizony feladja a leckét.

Lily: Eddig rengeteget költöttél a reklámozásunkra, de mostanra már nem egy kiadó a partnereddé vált. Ők, vagy esetleg egyes szerzők támogatnak anyagilag is?

Klau: Egyelőre egy kiadó van, méghozzá a piac egyik legfrissebb (de annál ígéretesebb) kiadója, amely felajánlotta, hogy minden egyes megjelenő könyvükkel állják a fotózásaim költségeit. Aztán van olyan kiadó is, mely csak részben állja a költségeket, és van, amelyik más módon támogat, pl szakmai tanácsokkal lát el és ingyenesen részt vehetek egyes képzésein, és van olyan is, amely csak recenziós könyveket biztosít a számomra. Szerzők tekintetében akadnak olyan recenziós példányaim, melyekkel lehet, hogy állni fogják a fotózást, de persze csak az a biztos, ami már megtörtént. El nem várom senkitől, hogy támogasson, tiszteletben tartom, hogy ki mennyire- és miként tud/akar, és persze minden segítséget megbecsülök. Nyitottam egy támogatói felületet is azon recis könyveim számára, melyek fotózási költségeit nem fogják finanszírozni az íróik/kiadóik, ezzel lehetővé téve, hogy azon könyvekkel is legyenek fotós tartalmak.

Lily: Mostanra már nem veszel könyvet, mert nem csak, hogy sokba kerül, de tele is van az összes polcod. Azért vannak olyan könyvek, amik annyira érdekelnek téged, hogy ha nem ajánlják fel recenzióra, akkor megveszed őket?

Klau: Nem engedem meg magamnak ezt a "luxust". Jelenleg úgy fest, hogy nem igen fogok a recenziós könyvek végére érni, ennek okán hiába vennék könyveket, hisz' nem fog rájuk kerülni a sor, mivel a recenziós példányok vannak és lesznek mindig prioritásban.

Lily: Vannak olyan műfajok, amiket különösen szeretsz?

Klau: A kedvenc regényeim többsége fantasy zsánerű, de mára már minden zsánerben olvastam olyan könyvet, amit sikerült nagyon megszeretnem.

Lily: Mi a véleményed a világ irodalom és a Magyar irodalom közti különbségről? A mai Magyar írók vannak olyan jók, mint a külföldi nemzetközileg ismertté vált írók, vagy van még mit tanulnunk?

Klau: Szerintem erre nem lehet releváns választ adni. Azt vallom, hogy az, hogy egy író vagy az ő könyve "jónak" vagy "rossznak" számít-e, nagyon szubjektív. Ami egyesek szerint jó, az mások szerint rossz. Minden könyvnek van és lesz olyan olvasója, akinek tetszhet, és olyan is, akinek nem. Ez a külföldi és a magyar írók könyvei tekintetében egyaránt így van, azaz szerintem nem vagytok se jobbak, se rosszabbak.

Lily: Szerinted, mi az akadálya annak, hogy mi Magyar írók is világhírűvé váljunk?

Klau: Kezdjük ott, hogy sokan a magyarok létezéséről sem tudnak, szóval kicsi a valószínűsége, hogy sok külföldi kiadó ácsingózna a magyar szerzők könyveiért. Viszont szerintem akinek igazán sikerül hazai ismertségre szert tennie, és szándékában áll külföldön is "hódítani", valószínűnek tartom, hogy a téren is sikerrel járhat. Persze tennie is kell érte, és épp ebből adódóan szerintem nem az a nagy kérdés, hogy mi az akadálya a világhírűvé válásnak, hanem inkább az, hogy mit és mennyit kell érte tenni. (Persze erre nincs rálátásom, csak mint laikus olvasó gondolom így.)

Lily: Szerinted miért olyan nehéz, itthon ismerté válni, és megélni az írásból?

Klau: Úgy gondolom, hogy sok szerző pont, hogy önmaga gátja. Nem mindegyik, de sok. Azt látom, hogy vannak, akik minden pénzüket a könyvük kiadásába ölik, és a marketingre már nem szánnak (pl a recenziós példányok is marketingként szolgálnak!), pedig annyira zsúfolt a piac, hogy egyáltalán nem elég az, ha jó a könyv, amit kiadnak, hanem el is kell tudni adni. Ezen írók esetében beszélhetnénk "önmarketingről", ha lenne… de azt látom, hogy sokaknál ez vagy nincs, vagy ami van, az sajnos nem célravezető. És csak keveseknek sikerül ezen továbblendülni.

Lily: Naponta, vagy hetente mennyi időt szánsz a Magyar íróknak?

Klau: Ez változó, átlagosan napi 1-3 órát, de megesik, hogy többet.

Lily: Milyen gyakran kapsz recenziót íróktól, vagy kiadóktól?

Klau: Gyakoriságot nem tudok mondani, de mivel 2021 októbere óta kb 60 kötetet kaptam, havonta úgy 6 kötet lenne, ha rendszeres időközönként kaptam volna őket.

Lily: Milyen gyorsan olvasol el egy átlagos méretű, kb 300 oldalas könyvet?

Klau: 6-7 óra alatt (50 oldalt olvasok el kb 1 óra alatt, ha nem vagyok extrém fáradt) viszont átlagosan napi 0,5 -1,5 órát sikerül olvasásra szánnom. Általában hetente egy/kettő kötetet sikerül kiolvasnom.

Lily: Miután elolvastál egy könyvet, és megírtad hozzá az értékelést, azonnal elkezdesz egy újat?

Klau: Két könyv között gyakran tartok egy egy-két napos szünetet, ami alatt tartalmat gyártok. Sok posztomat már napokkal a publikálásuk előtt eltervezem és megírom. Időigényes meló, ami pont jó arra, hogy egy kiolvasott kötet történetéről "leváljak", hogy a következő számára "tiszta legyen a terep".

Lily: Volt már rá példa, hogy elutasítottál egy recenziós felkérést?

Klau: Még nem fordult elő.

Lily: Utolsó kérdésemként… Mit üzensz a mai Magyar íróknak, és az ÍróTesóknak?

Klau: A szlogenemet – "A megfelelő kezekben MINDEN könyv nagyszerű!" – mert szeretném, ha egyikőtök sem keseregne az olvasók esetleges negatív véleményei miatt, és azért is, hogy azon szerzőket se vigye el a büszkeség, akik többnyire jó véleményeket kapnak. Legyetek "kellő" alázattal az olvasóitok iránt – bárkik, és bármilyenek is legyenek – ők az olvasóitok!

Köszönjük E.K. Mindaleth-nek, hogy válaszolt a kérdéseimre, ezzel elősegítve a munkánkat.

31 éves vagyok, 5 éves korom óta olvasok :)

Az első könyv, amit nem nekem olvastak fel, hanem már magamtól olvastam el A két Lotti volt (azóta is szeretem).

Sok műfajban vannak kedvenceim, nagyon szeretem Vavyan Fable összes könyvét (krimit, fantasyt, burleszket, stb..), de olvasok életrajzokat vagy régi klasszikusokat is, szeretem az Egri csillagokat, Jókai könyveit, szeretem Tolkien munkásságát, a Dűne világát, a Vörös veréb trilógiát, mostanában jó pár YA fantasyt olvastam, meglepően sok tetszett belőlük.

A Bridgerton kihagyhatatlan volt, most tervezem a Sandman képregényeket… szóval tényleg vegyes.

Általában molyon írok értékelést, sokszor csak kihívások miatt, eddig nem volt még motivációm másra, pl blogot indítani. 

https://moly.hu/tagok/tamara_varkonyi/ertekelesek

• Mit keresünk itt, Jade? Mi lesz a birtokkal és a forgatással? – Tom úgy nézett rám, mintha meg lennék kergülve egy kicsit, és lehetséges, tényleg így történt.

• El is mehetsz, Tom, nem kell velem itt lenned. Mi több boldogabb lennék, ha nem lennél itt – mondtam az igazságnak majdnem megfelelően. Csak nézett rám gyönyörű zöld szemeivel, s már nem bujkált bennük megértés. Harag inkább. Düh. Mérhetetlen. Bár nem biztos, hogy mind az én számlámra volt írható. Arcán a hegek már kékes-zöldesbe váltottak, ahogy gyógyultak. Számomra így is tökéletesen nézett ki. Persze ez azért lehetett, mert szerettem őt, akkor is, ha most a hátam közepére sem kívántam a jelenlétét… mondjuk, másét sem. Egy porfészekben voltunk, az isten háta mögött, egy lepukkant házban, amelybe szerencsénkre a fűtés és a víz be volt vezetve legalább. A vakolat omladozott. Háznak is csak jóindulattal lehetett nevezni. Habár az állatoknak a birtokon különb helyük volt, ebben a percben mégsem tudtam volna egyetlen jobb helyet sem találni magamnak az egy égadta kerek világon. Az erdő közepén egy elhagyatott házban.

• Azt hiszed, ha undok vagy, elérsz bármit? – kérdezte.

• Nem undok akartam lenni Tom, egyszerűen őszinte. – Az én sebeim is elég szépen gyógyultak, a kívülről láthatóak legalábbis. Századjára néztem a tükörbe. Nyakamon kötés. Arcomon vágás. Karom, testem zúzódásokkal van tele, amelyek gyógyultak… lassan.

• Nem megyünk be a városba? Venni valamit enni, vagy csak úgy körülnézni? Egy moziba? – fogta kérlelőre.

• Dehogy megyek. Nem megyek sehova, Tom. – Borzongva húztam össze magamon a pulóvert. Egyelőre senki nem tudta hol vagyunk. Azt tudták, hogy már biztonságban.

• Meddig akarod itt nyalogatni a sebeidet? – kérdezte dühösen. A mindig nyugodt Tom most dühös volt. A legjobb barátom. – Történt, ami történt, de ideje lenne túllépni rajta, Jade. Nem így ismertelek meg, mint aki behúzott farokkal bujkál a világ végen.

• Csak menj el, Tom. Neked nem kell itt lenned velem. Nem fogsz feldühíteni, hiába próbálkozol – mondtam, hisz ismertem.

• Elmegyek. Nem bírok itt maradni tovább – adta meg magát, valószínűleg ezen töprengett már napok óta – Dolgoznom kell, hogy tegyek valamit az ilyen emberek ellen. Nem várhatom itt, hogy majd mások intézkednek.

• Menj, nem tartalak vissza. – Nem mutattam, de persze rosszulesett, amiket mondott, de ezzel ő nagyon is tisztában volt. Elvonult összeszedni a cuccait. Tovább álltam és bámultam az erdőt, ami körülvett minket. Nem látott az ember mást, csak fákat, bokrokat. Persze így télen csupaszak voltak, de akkor sem lehetett emberi életnek nyomát sem látni. Egy tanyán voltunk, amit még a szüleim szereztek nagyon régen, egy erdő közepén; azóta feledésbe merült, vagyis én nem tudtam róla. Talán egyszer voltunk itt, amikor megvették anyáék, azóta sem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, örök öntudatlanságban. A kis házikó annyira el volt hanyagolva, hogy csoda volt, hogy még állt. Két pirinyó szoba tartozott hozzá, egy konyha étkezővel, miniatűr fürdő. Kulcsra zárható faablakok és ajtó, nem egy életbiztosítás, de jelenleg biztonságban éreztem magam. Pár perc múlva Tom állt meg a hátamnál, hallottam, ahogy letette a táskáját a földre. Megfordultam. Már nem tűnt olyan dühösnek, viszont nagyon eltökéltnek. Megértettem. Csak nem tudtam követni a példáját. Nem bírtam elképzelni sem, hogy egyszer fogom tudni követni őt a nagyvilágba. A csúf és gonosz világba, ki az emberek közé.

• Senkinek ne mond el, hogy itt vagyok – kértem.

• Természetesen, Jade – mondta. Próbáltam olvasni az arcáról.

• Nem viccelek. Senkinek Tom. Egyedül akarok lenni. Ha készen állok, majd én is elmegyek.

• Mikor Jade? Meddig tart, hogy így nézel rám? – kérdezte kétségbeesetten.

• Hogyan? – tettettem a hülyét.

• Nagyon jól tudod, miről beszélek. Amint rám nézel, újra éled az egészet, látom rajtad. Talán hibáztatsz is.

• „Talán könnyebben itt hagyna, ha ezt hinné” – gondoltam.

• Nem tehetek róla, de tényleg így van. Haragszom, hogy miért nem tettél semmit? Miért nem tudtad megelőzni, hisz te vagy a nyomozó és a férfi. Aztán természetesen végignézted az egészet. Talán még tetszett is a show – feszítettem tovább a húrt.

• Ezt most komolyan így gondolod, Jade? Azok után, amiken együtt átmentünk? Remélem csak a depresszió mondatja ezt veled! – Láttam mennyire megbántom, és bár a szívem szakadt bele, tudtam, hogy neki könnyebb lesz így.

• Talán az első nem volt elég. Azt hitted ez is egy film, és kiélhetted a vágyaidat.

• Hagyd ezt abba, Jade.

• Csak menj el, látni se bírlak! – Betelt a pohár. Láttam a tekintetén. Dühösen vette fel a táskáját. Egy pillantásra sem méltatott tovább. Becsapta maga után az ajtót. Beleremegett a régi épület. Bevágódott a kocsijába, és már ott sem volt. Végre szabadjára engedhettem minden dühöm és fájdalmam, amit miatta eddig magamban tartottam. Lassan két hete voltunk itt és az egész három hete történt. Egy hetet a kórházban voltunk. Ajánlottak pszichológust, de nem hittem benne, hogy bárki segíthet rajtam, ha én magam nem. Összekucorodtam a sarokban az ablak alatt, és rettegtem, hogy eljön a sötétség és vele együtt a rémálmok is…

Tina Colt – Szerep/játék beleolvasó

A ház körvonalai már messziről jól kivehetőek voltak, bár csukott szemmel is odataláltam volna, mert nagyon jól ismertem a rögös bekötőutat, minden követ és kátyút, a fákat és a bokrokat az út szélén. Amúgy sem tudtam volna kitörölni az emlékezetemből ezen birtok elhagyásának egyetlen percét sem. Tíz évvel később most mégis lopakodva közelítek, úgy, ahogy elmentem annak idején, hátha senki sem figyel fel rám. Szakadt autómban már mérföldekkel ezelőtt égett az üzemanyag fogytát jelző lámpa. Éppen hogy befordultam a kis bekötőútra, mikor az autó megadta magát, és hörögve leállt. Szitkozódva szálltam ki, és rúgtam bele az ajtóba. De az sajnos keményebbnek bizonyult, a lábam sajgott dühöm ilyetén levezetése eredményeként. Jellemző - húztam el a szám. Fogtam két bőröndömet, és osonva, sunyi módon tettem meg a hátralévő pár métert. A kapu tárva-nyitva volt, mint ahogy annak idején is. Talán egy kis nosztalgiából megálltam volna, és körbekémleltem volna a területet, változott-e a vén diófa vagy a szomorúfűz, mennyire kopott le a tornácon a festék, és anyám kedvenc hintaszéke kint áll-e még, de most mégis a szégyen csak egy pillantást engedett vetni környezetemre, és már iszkoltam is befelé. Felérve a verandára aztán ismerős szorítást éreztem a mellkasomban: itt vagyok, megérkeztem. Hazaértem… Jól döntöttem, vagy forduljak vissza? Hátha nem látott senki? Folytassam, amit elkezdtem? De nem, nem lehet, innen kell újrakezdenem, ha létezik ilyen; ezzel a gondolattal zártam magamra a súlyos bejárati ajtót. Szinte semmit sem változott. Akárha az idő is megállt volna. A házban ugyanaz az ismerős illat fogadott; óvatosan felkapcsoltam a villanyt, hiába teltek el évek, automatikusan tudtam, hogy hova kell nyúlnom a kapcsoló után. Minden ugyanott fogadott és ugyanúgy, mintha egy régi filmet néznék. Megelevenedett képkockák pörögtek a szemem előtt. Megállt az idő. Talán csak az lesz más, hogy jól tudtam, Beth nem fog elém jönni, kérdezve, hogy mit főzzön nekem és hogy mi történt velem aznap. Az előtérbe lépve megrohantak az emlékek: furcsállottam, hogy ezek nem rosszak, hanem mosolyra késztetnek. Ahogy kislánykoromban apa játszott velem, vagy, ahogy anyával írtuk itt a leckét. A testvéri harcok színhelye. A vendégek is mindig itt foglaltak helyet a nagy, virágos kanapén. Szemben a kandallópárkányon képek sorakoztak rólunk. Az enyém tíz évvel ezelőtti volt. A szokásos érzés vissza próbált kúszni a szívembe, a lelkembe. Éreztem, ahogy keserű íz tör fel a bensőmből, de visszaszorítottam. Félve kapcsoltam fel a villanyt ebben a helyiségben is, talán attól tartottam, hogy a lelkiismeretem jelenik meg előttem, és azt, lehet, nem tudnám elviselni. Semmi nem történt, nem jelent meg senki és semmi, csak emlékek ezrei. Engedtem a kíváncsiságnak, és körbementem a házon. A hallból nyílt a konyha, az étkező, hátul Mary – aki egykor a dadám és anyának mindenese volt – szobájának az ajtaja zárva volt. Az emeleten négy szoba, az enyém, a testvéreimé és a szüleimé. Benyitottam a saját szobámba, és láttam, hogy szerencsétlenségemre minden pont ugyanúgy volt, ahogyan én hagytam. Különböző kiállhatatlan rockbandák fekete képei csúfították a falat. Polgárpukkasztó kiírások mindenhol, rózsaszín ágyneműmet feketére pingáltam, és úgy az egész egy nagy fekete lyuk benyomását keltette. Ha nem este tíz óra lett volna, és nem vezettem volna több száz mérföldet, már most nekiálltam volna kitakarítani az egészet. De ehelyett visszamentem a nappaliba, és a díványon hajtottam álomra a fejem…