Mit keresünk itt, Jade? Mi lesz a birtokkal és a forgatással? – Tom úgy nézett rám, mintha meg lennék kergülve egy kicsit, és lehetséges, tényleg így történt.

El is mehetsz, Tom, nem kell velem itt lenned. Mi több boldogabb lennék, ha nem lennél itt – mondtam az igazságnak majdnem megfelelően. Csak nézett rám gyönyörű zöld szemeivel, s már nem bujkált bennük megértés. Harag inkább. Düh. Mérhetetlen. Bár nem biztos, hogy mind az én számlámra volt írható. Arcán a hegek már kékes-zöldesbe váltottak, ahogy gyógyultak. Számomra így is tökéletesen nézett ki. Persze ez azért lehetett, mert szerettem őt, akkor is, ha most a hátam közepére sem kívántam a jelenlétét… mondjuk, másét sem. Egy porfészekben voltunk, az isten háta mögött, egy lepukkant házban, amelybe szerencsénkre a fűtés és a víz be volt vezetve legalább. A vakolat omladozott. Háznak is csak jóindulattal lehetett nevezni. Habár az állatoknak a birtokon különb helyük volt, ebben a percben mégsem tudtam volna egyetlen jobb helyet sem találni magamnak az egy égadta kerek világon. Az erdő közepén egy elhagyatott házban.

Azt hiszed, ha undok vagy, elérsz bármit? – kérdezte.

Nem undok akartam lenni Tom, egyszerűen őszinte. – Az én sebeim is elég szépen gyógyultak, a kívülről láthatóak legalábbis. Századjára néztem a tükörbe. Nyakamon kötés. Arcomon vágás. Karom, testem zúzódásokkal van tele, amelyek gyógyultak… lassan.

Nem megyünk be a városba? Venni valamit enni, vagy csak úgy körülnézni? Egy moziba? – fogta kérlelőre.

Dehogy megyek. Nem megyek sehova, Tom. – Borzongva húztam össze magamon a pulóvert. Egyelőre senki nem tudta hol vagyunk. Azt tudták, hogy már biztonságban.

Meddig akarod itt nyalogatni a sebeidet? – kérdezte dühösen. A mindig nyugodt Tom most dühös volt. A legjobb barátom. – Történt, ami történt, de ideje lenne túllépni rajta, Jade. Nem így ismertelek meg, mint aki behúzott farokkal bujkál a világ végen.

Csak menj el, Tom. Neked nem kell itt lenned velem. Nem fogsz feldühíteni, hiába próbálkozol – mondtam, hisz ismertem.

Elmegyek. Nem bírok itt maradni tovább – adta meg magát, valószínűleg ezen töprengett már napok óta – Dolgoznom kell, hogy tegyek valamit az ilyen emberek ellen. Nem várhatom itt, hogy majd mások intézkednek.

Menj, nem tartalak vissza. – Nem mutattam, de persze rosszulesett, amiket mondott, de ezzel ő nagyon is tisztában volt. Elvonult összeszedni a cuccait. Tovább álltam és bámultam az erdőt, ami körülvett minket. Nem látott az ember mást, csak fákat, bokrokat. Persze így télen csupaszak voltak, de akkor sem lehetett emberi életnek nyomát sem látni. Egy tanyán voltunk, amit még a szüleim szereztek nagyon régen, egy erdő közepén; azóta feledésbe merült, vagyis én nem tudtam róla. Talán egyszer voltunk itt, amikor megvették anyáék, azóta sem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, örök öntudatlanságban. A kis házikó annyira el volt hanyagolva, hogy csoda volt, hogy még állt. Két pirinyó szoba tartozott hozzá, egy konyha étkezővel, miniatűr fürdő. Kulcsra zárható faablakok és ajtó, nem egy életbiztosítás, de jelenleg biztonságban éreztem magam. Pár perc múlva Tom állt meg a hátamnál, hallottam, ahogy letette a táskáját a földre. Megfordultam. Már nem tűnt olyan dühösnek, viszont nagyon eltökéltnek. Megértettem. Csak nem tudtam követni a példáját. Nem bírtam elképzelni sem, hogy egyszer fogom tudni követni őt a nagyvilágba. A csúf és gonosz világba, ki az emberek közé.

Senkinek ne mond el, hogy itt vagyok – kértem.

Természetesen, Jade – mondta. Próbáltam olvasni az arcáról.

Nem viccelek. Senkinek Tom. Egyedül akarok lenni. Ha készen állok, majd én is elmegyek.

Mikor Jade? Meddig tart, hogy így nézel rám? – kérdezte kétségbeesetten.

Hogyan? – tettettem a hülyét.

Nagyon jól tudod, miről beszélek. Amint rám nézel, újra éled az egészet, látom rajtad. Talán hibáztatsz is.

„Talán könnyebben itt hagyna, ha ezt hinné” – gondoltam.

Nem tehetek róla, de tényleg így van. Haragszom, hogy miért nem tettél semmit? Miért nem tudtad megelőzni, hisz te vagy a nyomozó és a férfi. Aztán természetesen végignézted az egészet. Talán még tetszett is a show – feszítettem tovább a húrt.

Ezt most komolyan így gondolod, Jade? Azok után, amiken együtt átmentünk? Remélem csak a depresszió mondatja ezt veled! – Láttam mennyire megbántom, és bár a szívem szakadt bele, tudtam, hogy neki könnyebb lesz így.

Talán az első nem volt elég. Azt hitted ez is egy film, és kiélhetted a vágyaidat.

Hagyd ezt abba, Jade.

Csak menj el, látni se bírlak! – Betelt a pohár. Láttam a tekintetén. Dühösen vette fel a táskáját. Egy pillantásra sem méltatott tovább. Becsapta maga után az ajtót. Beleremegett a régi épület. Bevágódott a kocsijába, és már ott sem volt. Végre szabadjára engedhettem minden dühöm és fájdalmam, amit miatta eddig magamban tartottam. Lassan két hete voltunk itt és az egész három hete történt. Egy hetet a kórházban voltunk. Ajánlottak pszichológust, de nem hittem benne, hogy bárki segíthet rajtam, ha én magam nem. Összekucorodtam a sarokban az ablak alatt, és rettegtem, hogy eljön a sötétség és vele együtt a rémálmok is…