Ars Poetica
Úgy tűnik, abban az évben, amikor születtem, a csillagok állása lehetett akár áldás vagy átok is.
1977. február 14-dikei születésem csak szüleim és testvéreim számára jelentett csodát (utóbbiak persze jóval később jöttek rá erre a tényre).
Már az első betű olvasása és írása elég volt ahhoz, hogy életemet könyvek társaságában töltsem. Nem voltam különösebben válogatós a témát, stílust, kort tekintve: leginkább a mindenevő könyvmoly kategóriába tartoztam.
Viszont voltak olyan írók, akik arra inspiráltak, hogy magam is tollat ragadjak: Vavyan Fable (Molnár Éva), Nemere István, Lőrincz L. László, Lázár Ervin, Isaac Asimov, Tolkien.
Legelőször kerek egészet 11 évesen vetettem papírra. Olyan fajtát, amit mostanában fan-fictionnek, azaz rajongói kitalációnak neveznek.
Nem sokkal édesapám halála után – mint Sauron mindent látó szeme- figyelmem szinte teljes egészében Ázsia, azon belül is a Távol-Kelet felé terelődött.
Calwell Sóguna és Tajpanja, T.O.Teas Demura nyomozója, a SAS kommandó tagjai elvezettek a Mekong, a Jangce partjára, elvittek a Sárkányhajókon egészen Yokohama kikötőjéig, ahonnan már csak egy ugrás volt Edó (Tokyo régi neve) városa, ahol végül összetalálkozhattam a legendás kardforgatóval, Miyamoto Musashival, akit Eiji Yoshikawa örökített meg.
Abban az időben, már gimnáziumba jártam és nem telt el olyan nap, hogy ne lett volna nálam egy könyv.
Reggel suliba menet olvastam, szünetekben olvastam (sokszor órán is, a jegyzetfüzet vagy a könyv rejtekébe bújtatva az épp aktuális kalandregényt). És igen. Hazafelé is ott volt a könyv.
Aztán derült égből hirtelen: megismerkedtem az amerikai képregénykultúrával.
A Marvel kiadó mutánsos-szuperhősös univerzuma vezetett el a szerepjátékokhoz, ahonnan már nem lehetett visszafordulni.
A lehetőség, hogy saját magam teremtsek meg egy élő, létező, ilyen-olyan képességekkel rendelkező lényt, az valami mámorító.
A role-playing gamemel együtt megjelent az életemben a vallások, mitológiák kutatása utáni vágy.
Ez arra sarkallt, hogy olvassak többet, mást, varázslatosat.
A mágia és a varázslatok világa addig csak Tolkien Középföldéjén létezett a számomra, de onnantól kezdve, mint egy megáradt patak, duzzadt és duzzadt.
Raymond E.Feist, Wayne Chapman, R.A.Salvatore, majd később Robin Hobb olyan világokat és lehetőségeket nyitott meg, amik csak arra vágynak, hogy valaki kiaknázza őket.
Így született meg Valentine Dean.
Kezdetben minden stílushoz más nevet használtam: Valentine Dean a krimik és a genetikailag módosult emberek narrátora volt, Tennoko( az összetétel a japán nyelvben egyszerűen csak Mennyei Gyermeket jelent) a történelmi jellegű történeteket vezette és elvitt egészen Ázsia másik végébe, Pradipa Mangala-Shelka(a szanszkrit vallási témájú iratok az életadó lángot említik pradipa mangalaként) a fantasy világába vezetett el. Ez a név a mai napig elkísér, hisz DragonTreasure-Pradipaként gyöngyékszereket készíteket.
Másodikos gimnazistaként ért a megtiszteltetés, hogy egy novellám megjelenjen a Suli Újságban. Csak egy oldalas volt, de az első betűtől az utolsóig az ENYÉM!
Bagatell történet, egy tinédzser szavai, de azért büszke voltam rá. Maga a sztori semmi extra: véletlen találkozás, szerelem. Csak épp a helyszín nem volt hagyományos: Monte Carlo egyik csili-vili kaszinója.
Akkor próbálkoztam a fantasy stílussal először, amikor Ryon képe megjelent előttem, mint egy önálló, szívdobbanásokkal teli világ. Épült, szépült, történelme lett, kalendáriuma és isten pantheonja.
Na igen, lehet nevetni. Még térképet is rajzoltam hozzá. Ugye, így már nem hangzik könnyűnek?
Akkor már tudtam, hogy a Fekete köpeny és ezüst rózsa, soha nem fogja megkapni a VÉGE zárszót, mert túlságosan is sok ötlet lapul a birodalmakban, a bennük lakó lényekben.
Hogy miért? Mert egy világ annyi mindent rejt magában, hogy sohasem lehet azt tudni, melyik pillanat, melyik érzés, melyik könny vagy mosoly lesz az, amiből kibújik az inspiráció csírája.
Aztán Chonceta Old hercegnőnek és társainak néhány évre kényszerű hallgatásba kellett merülniük. A hallgatás nem csak ebben merült ki, nem volt zene sem, ami hangokat szült volna.
Abban az időben csak a képzőművészet volt, amivel elfedhettem az alkotás utáni vágyamat. Ennek a vágynak hála, megismerkedtem a tibeti tankafestészet csodájával és az aprólékos kidolgozású tekercsek ugyanúgy nyűgöztek le, mint egy jól megírt történet.
Aztán eljött a nap, ami olyan erővel hatott rám, hogy újra tollat – vagyis akkor már klaviatúrát- ragadtam. Mert kellett. Mert úgy éreztem, hogy fel kell nevelnem a világot, amit teremtettem, hogy tanítanom kell a karaktereket, akiket megálmodtam, mert a Sors kifordult humorérzéke miatt, kézzelfogható gyermekemet nem tudom.
Elvesztettem egy gyermeket, de számtalan másikat alkottam. Varázslót, harcost, yakuzát, szamurájt, sárkányt, még Istent is.
Nem egyet, nem is kettőt. Sokat.
Az évek alatt voltak pályázatok, amikre elküldtem novellákat, regényt, még verset is. Rockbandám is volt, a dalszövegek is az én kezem alól kerültek ki.
Aztán jöttek újabb könyvek, újabb írók, újabb stílusok, és persze engem is magával ragadott az ár: magába szippantott az urban-fantasy műfaja, ami hihetetlenül nagy potenciált rejt.
Bármit, bárhol, bármikor és bármiről lehet írni. Nincsenek tabuk, nincs semmi sem, a mérhetetlenül sok lehetőségen kívül. Jöhetnek vámpírok – Bram Stoker Drakuláját tartom a legelső fantasynek-, alakváltók, de még boszorkányok is.
Azok az írók, írónők, akik ebben a műfajban dolgoznak, mindannyian alkottak valami újat, különlegeset. Ilyen például Karen Marie Morning, aki úgy visz el minket az ír hagyományok felé, hogy csak kapkodjuk a fejünket, vagy Cassandra Clare, aki bűbájos módon képes megalkotni egy új angyali fajt.
Egy darabig csak próbálkoztam, de a félvér Morning Shojinak köszönhetően észbe kaptam. Ez az a műfaj, ahol nincs kihívás, csak önmagamat kell adnom.
Az Istenek hajnala című regényemben azt a tudást használtam fel, amit édesapám halála után gyűjtöttem. A vallások, mitológiák ismerete utáni vágyamat ötvöztem azzal, ami vonz. A Boszorkányok ivadéka azt a régóta érlelt gondolatot ápolja, amit szinte születésem óta magamban hordozok: hogy az elfogadást és a megértést megismertessem. A történet öt évig szépült, végül Morningból Yasutoki lett, Elianeból Aline.
Egy véletlen találkozás volt az, ami tovább vitt engem a szerepjátékok útján, egy addig számomra ismeretlen módon. A fórumos rpg nemcsak, hogy szókincsemet bővítette, hanem a különböző jellemű karakterek viselkedésében, a cselekményszálak felépítésében is nagy segítségemre volt.
Így kapta meg az írói álnév koronáját Illyana Sanara, aki maga is nagy rajongója a művészeteknek.
„Öreg koromra” logikát növesztettem az írás terén, és szinte minden történetemben, minden mondatomban ott lakozik egy szemernyi képzőművészet is. Képek és illatok lengik be őket, harmónikusabbak, szebbek lettek a leírások.
Persze, felnőtt koromra – már túlléptem a harmadik x-en- amikor megismertem a skandináv irodalom egyik legnagyobb írójának, Margit Sandemonak a regényeit. A Jéghegyek Népe 47 kötete csupán 2 hétig foglalta le szememet, de sokkal több időmbe került feldolgozni. A hölgyet tartom az egyik legnagyobb példaképemnek. Talán én is a nyomdokaiba léphetek.
Álljon itt végszóként egy idézet valakitől, aki az eszméiért bár feláldozta a saját életét, és talán nem nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, de még mindig beszélünk róla, mert tudott újat mutatni nemcsak a világnak, hanem saját nemzetének is. Talán ezek a sorok írják le a leginkább viszonyomat az íráshoz:
Mishima Yukió: Az írás folyója (részlet a Tóbu kiállítás katalógusából)
„Ennek a folyónak az áldásos vizeivel művelem földjeimet, ezzel biztosítom megélhetésemet és időnként ez áraszt el engem, szinte megfullaszt túláradó áramlataival. Ez a folyó végtelen türelmet és mindennapos kemény munkát követel meg tőlem, évszakról évszakra, időről időre. Mennyire hasonlít egymáshoz az írás és a gazdálkodás! Mindig, minden pillanatban résen kell lenni a viharok és fagyok ellen. Miután ilyen hosszú ideig éberen őrködtem az írás folyója felett, és a végtelenségig erőlködtem a képzeletemmel és a költészettel, biztos lehetek-e valaha is a gazdag termésben? Amit írtam, az eltűnik belőlem, sohasem tölti ki a bennem lévő űrt, és nem lesz belőle más, csak egy könyörtelen korbács, ami lesújt rám. Hány küzdelmes éjszakát, mennyi elkeseredett órát kellett azokkal az írásokkal töltenem! Ha össze kellene számolnom és feljegyeznem az ilyen éjszakák emlékeit, biztosan megőrülnék. Még sincs más utam a túlélésre, mint írni, még egy sort, egy újabbat, és még egyet...„
Megjelenések:
Láthatatlan színek (novella, klasszikus fantasy) – Kalandok és kalandozók antológia II.
Mit kezdjek veled, kölyök? (novella, klasszikus fantasy) – Száznevű város antológia
Árnyak lánya (novella, történelmi) – Univerzum antológia
A Csend jegyese (novella, fantasy) – Derecske Breviáriuma
Karmazsin léptek (novella, dark fantasy) – Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház
Jéggé fagyott árnyékliliom (novella, kortárs) – Porcelánszív Magazin
A királynő születése: Csillaghullató Jerean (novella, klasszikus fantasy) – IK Nyárutó novellák
Amikor nálunk járt a boszorkánymester – Facebook Magyar Árnyvadászok csoport fanfic pályázata, kategóriagyőztes
Szimbiózis (novella, groteszk, fantasy) – Szentineltorony
Vadmacskák – Az utolsó rókatündér (regény, urban fantasy/new adult)
Látók Háza – Istenek hajnala (regény, urban fantasy/new adult)
Álommester (regény, urban fantasy/new adult)
Holdudvar (regény, urban fantasy/new adult)
Ryon krónikái (novella antológia, klasszikus fantasy)
Tükörhatás( regény, urban fantasy/new adult)
Su-Ki 1. (regény, LMBTQ romantikus-erotikus, Ohayo Nikkivel)
Forró Mojito ( LMBTQ novella, romantikus) – Délibáb Antológia
Előkészületben:
Lámpás és Holdfény ( regény, klasszikus fantasy)
Tündérvér (regény, urban fantasy/new adult)
Csillaggyermek (regény, urban fantasy/new adult)
Vadmacskák 2. - A háború démona (regény, urban fantasy/new adult)
Vadmacskák 3. - Kígyók földje (urban fantasy/new adult)
Árnyjáték (regény, gaslamp fantasy)
