1985. május 18.

A monoton zümmögés teljesen befészkelte magát a fejébe. Könnyein keresztül környezetét csak egybefüggő piszkosfehér foltként érzékelte. Pislogott, hátha jobban lát. Pulzusa a fülében lüktetett. Percenként meg kellett bizonyosodnia róla, a lánya lélegzik-e. Rendben, csak alszik. Az orvosok azt mondták, túl van a nehezén. Persze. Élettani szempontból. De ez is valami. Az asszony biztos volt benne, a lelki felépülésig még nagyon hosszú lesz az út.

Mikor tizenegy napja, tragikus hirtelenséggel elhunyt a férje, azt hitte, rosszabb már nem lehet. Most pedig itt ült az egyszem lánya ágya mellett, a nagyerdei kórházban, ezzel a súlyos teherrel. Majdnem elveszítettem. A fiatalok érzelmi labilissága közhelynek számít, olvasott már a hírekben kamaszok öngyilkosságairól, de soha nem gondolta, hogy őket is érintheti. Boldog családként éltek. Tényleg semmi gond nem akadt a lányával, jól tanult, nem járt el szórakozni sem, fontos volt neki az iskola.

Visszaemlékezett, mikor azt a bizonyos telefonhívást kapta. Épp egy tárgyalásra rohant. A hosszú folyosó vége felől a lemenő nap kellemetlenül a szemébe sütött. Egy automatikus mozdulattal kapta elő rezgő mobilját a retiküljéből. A vonal végén azt mondták, a férjéről van szó. Magában bosszankodott, erre most nem ér rá, és továbbra is arra koncentrált, el ne csússzon a magassarkúban egyensúlyozva. Csak félig figyelt oda, miközben valami autóbalesetről hablatyoltak. Nem ért rá… Mint ahogy arra sem ért rá, hogy reggel rendesen elköszönjön.

Összeszoruló szívvel próbálta elterelni a gondolatait. Bár a jelenre gondolni semmivel sem volt kellemesebb. Az elmúlt másfél héten csak a temetés körüli teendőkkel volt elfoglalva. Meg saját magával. Őszintén szólva, nem igazán gyászt érzett, hanem önsajnálatot. Folyton az járt a fejében, mi lesz ezután vele. Egyáltalán nem törődött azzal, mi zajlik most le a lányában. Belegondolni is borzalmas, mi lett volna, ha nem hányja ki a gyógyszereket.

Elfordította a tekintetét. A falon, egy matt üveglap mögött, kicsiny részekből kirakott tájkép-puzzle díszelgett. A várostól nem messze elterülő Hortobágy híres kilenclyukú hídját ábrázolta, az előtérben szürkemarhákkal és népviseletbe öltözött csikósokkal. Egy élet, ami apró darabokra hullott. Egy élet, amit újra össze­raktak, de a törések nyoma nem tűnt el.

2005. május 19.

Jaden kilépett a zuhany alól, és elégedetten szemlélte a tükörben önmagát, miközben komótosan törölközött. A máskor tesztoszteronszagú férfiöltöző most kihaltan pangott, senki nem zavarta ezen cseppnyi önimádat közben. Jó formában volt, és bár múlt hét óta most sikerült először eljutnia konditerembe, elégedett volt a teljesítményével. A kimaradt edzésekért pedig bőven kárpótolta, hogy rekordsebességgel felgöngyölítette azt a ronda ügyet, amelyben egy fiú agyonverte az apját. Most már tényleg időszerűnek tartotta a hónapok óta ígérgetett előléptetést. Az áldozat egy közepesen híres színész volt, így némi pozitív médiavisszhangot is kapott „a nyomozást vezető, jóképű felügyelő” − ahogy az egyik lap fogalmazott. Jaden még nem döntötte el, a kivágott cikket egyszerűen csak a fiókjába süllyessze, vagy valami feltűnőbb helyre rakja ki.

Tükörképe derűsen nézett vissza rá, miközben enyhén pózolva méregette magát öltözködés közben. Sötétszőke, katonásan rövidre nyírt haj és mélykék, csillogó szemek. Többen mondták már rá, hogy kisfiús arca van. Egyszer régen egy apáca megállította az utcán, megsimogatta a haját, és azt suttogta, olyan gyermekien szép a szeme, mint akit soha semmilyen megrázkódtatás nem ért. Komolyabb traumában valóban nem volt része, de azért látott már egyet s mást életében. A rendőrségnél végigjárta a szamárlétrát, utcai járőrként kezdte, segített mentősöknek drogtól kiütött hajléktalanokat bevinni, hallgatott ki alkoholelvonástól remegő feleséggyilkosokat. Néha eltöprengett, vagányabbul nézne-e ki néhány forradással a testén, de valójában szerette sebezhetetlennek érezni magát.

Kellemes volt az edzés utáni fáradtság, a maihoz hasonló, nagysúlyos gyakorlatokat követően mindig szabályosan úgy érezte, dagadnak az izmai. A tompa elégedettségbe égető izgalom vegyült, ha arra gondolt, Kaia gépe pár órán belül landol az århusi reptéren. Biztos volt benne, hogy a viszontlátás öröme fizikai értelemben is remek estével kecsegtet. Már három éve együtt voltak, de még mindig úgy érezte, napról napra jobban szeretik egymást. Jóleső bizsergéssel töltötte el közelgő esküvőjük gondolata. A két hónappal ezelőtti „igen” óta mit sem változott a véleménye, megértek a családalapításra. Másnak talán abszurd ötletnek tűnhet a nagy napot a leendő felesége peteéréséhez igazítani, de ők ketten tökéletesen egyetértettek benne, igazán varázslatos lesz pont a nászéjszakájukon nemzeni az utódot.

Gyorsan végigsimított még a haján, aztán indult vissza az öltözőszekrényéhez. Most már sietnie kellett, ha még haza is akart érni lepakolni.

*

Aatto szokás szerint garzonlakásának kanapéján kucorgott, kezében egy citromos sörrel. Minden figyelmét lekötötte kedvenc amerikai akciósorozatának legújabb epizódja, ami a hétfői premier után aznap került fel a streamoldalra. Rendőrként pontosan látta, mennyi csúsztatás van a sorozatban, mégis kitűnő szórakozást nyújtott számára. Főként a realista karakterábrázolás miatt szerette. Csak pár rész maradt az évad befejezéséig, aznap egy titok leleplezése révén a cselekmény nem várt fordulatot vett. Aatto azon kapta magát, tátva maradt a szája, mikor az egyik magas rangú szereplő fiáról kiderült, azért hazudott a kihallgatáson, hogy eltitkolja, a férfiakhoz vonzódik. Egy amerikai sorozat, ha még oly árnyalt is, egyértelműen rossz színben tüntet fel valakit, aki elárulja a hazáját, mert úgy dönt, elhallgat valamit. De Aatto meg tudta érteni a fiú motivációit, ő maga is folyamatosan szorongott, mi lesz, ha valaki megtudja róla, hogy meleg.

A képernyőn egy törékeny nő túszul ejtett egy nála jóval erősebb fizikumú férfit. Aatto kiszáradt szájához emelte a sörösdobozt, ám az már kiürült. Halványan átsiklott az agyán, hogy van-e még ilyenkor nyitva tartó élelmiszerbolt Turku külvárosi negyedében, de nem volt kedve kimozdulni. Kerülőúton kellett volna mennie, nem akart megint amellett a koldus mellett elhaladni, akinek hazafelé nem adott aprót. A múltkor a pénzért cserébe meghallgathatta a fickó Istenről vallott nézeteit, ő pedig a kínosan unalmas élmény után hónapokig nagy ívben elkerülte az összes kéregetőt. Egy porcikája sem vágyott boltba menet a szemrehányó tekintetre és újabb lelkiismeret-furdalás-rohamra. Inkább nyelvével megnedvesítette az ajkait, és nézte tovább a filmet.

Lövések dördültek a képernyőn, Aatto pedig az izgalmakba belefeledkezve nekiállt középső és mutatóujjával a haját bondorgatni. Nem mintha az különösebben rászorult volna, hiszen tejfelszőke fürtjei olyan göndörek voltak, akár egy idealizált angyalé. Persze, ha valakinek az egyik része tökéletes, akkor máshol tökéletlen. Aatto esetében az átlátszóan kék szemei sikerültek enyhén felemásra: a baloldaliba pont annyi zöld vegyült, hogy feltűnő legyen a különbség. Néha rajtakapta magát az ujja köré csavart hajával, ilyenkor eszébe jutott, ez az OCD egyik tipikus tünete. Ennyi maradt meg benne a kényszerbetegségekről még abból a félévből, amikor úgy döntött, otthagyja az egyetemen a pszichológia szakot, amit levelezőn végzett munka mellett. Azóta sem jött rá, tényleg anynyira defektes-e, mint ahogy a neuropszichológia kurzuson ülve gondolta, amikor a létező összes kórképet diagnosztizálta magán a tankönyvi tünetlista alapján. Csavargatta tovább a haját, de legalább közben nem rágta a körmét, ami szintén jellemző volt rá. Nem csak akkor, ha izgult egy film miatt.

*

Az ébresztőóra világító számlapja szerint pár perc múlva éjfél. Miķelis úgy számolta, elszundíthatott egy bő órácskára. Hasogató fejfájással ébredt, feltételezte, hogy az keltette fel. Homályosan visszatértek az előző este emlékfoszlányai. Az a nő a bárban. Megpróbált az ágy másik felére sandítani, de a feje minden apró mozdulatra, mintha ketté akart volna szakadni. Nem kellett volna annyit innia. A szeme sarkából látta, hogy a nő ott alszik. Újból rezgett a telefonja. Tehát ez az e-mail ébresztette fel. Nem ismerte a feladót, de rábökött a félkövér „tárgy nélkül” címsorra. Egy újabb visszaverendő támadás a levélszemét ellen vívott ádáz küzdelemben. Az utóbbi időben elszaporodó potencianövelő reklámok hatására egyre inkább mániájává vált minden kéretlen e-mailt a spammappába rakni, hátha egyszer megtanulja az a nyomorult levelezőprogram, mit kell kiszűrni. Nagy nehezen feltápászkodott, és a spájz felé botorkált, hogy előtúrjon egy aszpirint. Pár másodperc múlva betöltött az üzenet. Miķelis úgy érezte, lebénul. Egy élő videóadást küldtek neki, amin egy a harmincas éveiben járó nő ült egy székbe kötözve. A bal karjába bekötött kanülből lassan csöpögött a padlóra a vér.

2005. május 20.

Miķelis nem törődött azzal, hogy éjfél is elmúlt, felkeltette a nőt – Gunta vagy Grieta, vagy mi a franc is a neve? Nyers modorban azonnal kizavarta a lakásából. Abban a pillanatban az se érdekelte volna, ha egyéjszakás partnere rögtön az ő volt feleségéhez rohan, aki a folyamatban lévő válás miatt örömmel vett volna bármit, ami még előnyösebb helyzethez juttatja. Miķelis érzése szerint nem nagyon létezett a jelenleginél még előnyösebb helyzet, már a nő szempontjából. A gyerekek úgyis Evijához kerülnek, elvégre ki bízna két fiatalkorút egy rendszeresen alkoholizáló rendőrre.

Néha még szórakozottan piszkálta jobb hüvelykujjával a pár hónappal azelőttig viselt gyűrű helyét jelző, egyre halványodó csíkot. A vékony aranykarika tizenéves lenyomata picivel világosabb volt amúgy is világos bőrénél. Gyerekként legalább tucatnyi idős hölgy paskolta a pofiját, azt mondogatva, milyen sápadt. Talán ezért gondolta világéletében, ha sötétbarna haj és szem helyett a szőke-kék párosítás jut neki, akkor a bőre nem ütne el annyira tőle. Mindenesetre most, ahogy őszült, meglepően könnyen elfogadta a fokozatosan szaporodó fehér szálakat, és egyáltalán nem bánta a világosodó hajat. Régebben úgy gondolta, majd festetni fogja, ha eljön az ideje. Végül csak elkezdte hosszabbra hagyni, amikor felfedezte, hogy kopaszodik is. Azóta néha eszébe ötlött, ehhez a fiatalosan kócos frizurához már lehet, hogy túl öreg, de nem változtatott.

Miķelis a pár perces éjszakai kavarodás után egyből a főnökét hívta, amikor végre egyedül maradt. Oto csak a hatodik csengésre vette fel, majd mogorván hadovált valamit arról, hogy hajnali fél egy van. Mikor végre felfogta a helyzetet, azonnal berendelt mindenkit az irodába. A készenléti nyomozók pedig gyorsan be is értek ahhoz képest, hogy Riga mekkora város.

*

Ő, aki még egyszer sem ölt, az autó ablakából bámult kifelé. Indulás előtt a sofőr „jó reggelt”-tel köszönt, pedig alig múlt éjfél. A taxi volt a terv gyenge pontja, de nem talált más lehetőséget, a 22-es busz csak nappal járt. Arcába húzta a kapucnit, és kibámult az ablakon.

Hátrapillantva még látta a belvárosi templomok tornyait. Előttük viszont ez a ronda betonhíd látszott egyedül, amin átszelték a Daugavát és a többsávos autóút, ami nyílegyenesen vitte a reptérig.

Nem tudta, melyik pillanatban fog gyilkossá válni. Az imént elküldte a videót is, innentől nem rajta múlik. Kényszerítette magát, gondoljon bele, mit tett. Úgy vélte, a tudatos gondolatok elejét veszik az összeomlásnak. Most még él. Az órák múlásával egyre kevésbé lehet majd biztos ebben. Eszébe jutott Schrödinger és a macskája. Él, nem él. Gyilkos, nem gyilkos.

Akármilyen mélyen nézett magába, nem érzett semmit. Csak mély, fekete fáradtságot. A napját se tudta már, mikor voltak utoljára pozitív gondolatai. Nekem csak ez maradt. Nincs szükség se jóra, se rosszra. Erő kell. Nem számít az üresség. Tudom, mit kell tennem. És végig fogom csinálni.

Áthaladtak a vasút fölött. Sok épületet elbontottak, teljesen megújult a városkép, de a sínek mindig is itt futottak. Van, ami nem változott. Ugyanezt gondolta az áldozatáról. Másképp nézett ki, mint legutóbb, de a lényegen ez mit sem változtatott.

*

Jaden elégedett nyújtózkodással ébredt, mikor szokás szerint hatkor megszólalt az ébresztője. Kaia édesdeden aludt mellette. Ebben a tekintetben a nő olyan volt, akár egy gyerek, képtelen lett volna reggel időben kelni. Jaden arca fájdalmas grimaszba rándult, miközben szerelme ismerősen szép vonásait nézegette.

Már megint a gyomra. Hónapok óta küzdött ezzel a makacs tompa fájdalommal, ami leginkább reggel jelentkezett. Talán olyankor több a gyomorsava. Hihetetlen, mennyit kellett várni egy orvosi időpontra. Nyögdécselve támolygott el a konyháig. Apró falatonként elrágcsált egy korpás kekszet, minden erejével a hányinger ellen küzdve. Miután sikerült egy fél pohár vizet is meginnia, határozottan enyhült az égető érzés. Bizakodva gondolt a másnapra. Ha végre bejut az orvoshoz, az remélhetőleg megmondja, mi baja, meg legfőképp, hogy mit kezdjen vele. Amennyire tudott, sietősen felöltözött, és egy újabb átlagos munkanap elé nézve elrohant otthonról.

*

A harmadik aszpirin már hatott valamicskét, de Miķelis képtelen volt bármire is azon túl, hogy üres tekintettel bámulta maga előtt a monitort a közös irodában. Szerencsére ezt mindenki az éjszaka közepén kapott felkavaró e-mail utáni sokkos állapotnak tudta be. Amúgy is nyomott volt a hangulat. Hamar kiderült, nem egyszerű a live streamet lenyomozni, hiába riasztották az informatikai szakembereket. Érkezett a videó mellé egy képfájl is, amely ha lehet, még kevesebb támpontot adott. Egy egyszerű felirat, és alatta számok – mint valami gonosz játék vagy egy morbid vicc.

Tick-tock... you are flagged!

6:10 3:30 . 19:50 9:35 6:20 11:35 18:15 7:45

21:30 0:30 . 18:55 3:30 12:40 6:50 19:30 7:50

Egyelőre nem tehettek mást, minthogy élőben követték, amint a szerencsétlen nő kivérzik. Már csak percei lehettek hátra. Miķelis maga is úgy érezte, mintha folyamatosan távozna a testéből a vér, az elméje percről percre húzódott vissza valami távoli mélységbe. Eszébe villant egy kósza gondolat az agy védekezési mechanizmusáról, és a tudat lezárásáról sokkoló élmények hatására, mikor egészen tisztán meghallotta a lehúzódó redőny ütemes kattogását.

Klāvs Krūmiņš gurult oda mellé a szomszéd asztaltól, a lábbal hajtott irodai szék görgői adták ki a kattogó hangot. Miķelis magán érezte a férfi tekintetét, de nem nézett rá, csak amikor kollégája lenyomta a billentyűzetén a Windows + D kombinációt, és a videó helyét felváltotta az egyszínű háttérkép.

– Nem lesz tőle jobb, ha csak nézed – mondta Klāvs alig hallhatóan, de határozottan. Miķelis bénultan nézett a férfi komor, sötét szemébe. Majd, mikor már nem bírta állni a tekintetét, fókusza feljebb kúszott a Klāvs homlokát átszelő mély barázdákra.

A szomszéd asztalnál ülő kolléga pár évvel idősebb volt nála, középszerű veteránnak számított. Miķelis még emlékezett rá, annak idején kettőjük közül Klāvs előtt állt nagyobb jövő. Viszonylag fiatalon több fontos nyomozást is vezetett, majd tíz évvel ezelőtt közel állt hozzá, hogy kinevezzék osztályvezetővé. Egy pitiáner ügy törte keresztbe a karrierjét. Egyetlen hülye hiba. Még csak nem is a sajátja. Valami taknyos kölyök berezelt egy rutinbevetésen, és mielőtt Klāvs észre vehette volna, hogy nem fedezik, már hátba is találta egy golyó. Közvetlen a T2-es csigolya mellett ment rajta keresztül. Kicsi híja, hogy ott nem maradt. Miķelis most is megborzongott, ahogy Klāvs enyhén jobbra ferdülő vállait nézte. A férfi megvakarta a könyökét, mintha neki is ugyanaz az emlék jutott volna eszébe. Egykori sérüléséből egyedül az az idegesítő viszketés maradt vissza, aminek senki nem tudta az okát. Miután a neurológus kudarcot vallott, végül valami ekcéma elleni kenőcsöt írtak fel neki, ami némiképp rendbe hozta a kivakart sebeket a könyökén és a tenyerén. Mostanra már elfogadta, hogy ezzel együtt kell élnie.

– Menj, szellőztesd ki a fejed! – mondta Klāvs a szokásosnál rekedtebben. Megrendültsége ellenére is keményen csengett a hangja.

Miķelis érezte, hogy a koponyájában újból nő a nyomás, a másnaposság valami elhatalmasodó szorongással vegyült benne. Bal keze hüvelyk- és mutatóujját két oldalról a halántékához szorította. Csak a küszöböt átlépve tudatosult benne, hogy Klāvs a felkarjánál fogva durván felrántotta a székből, és kivezette az irodából. Pedig a maga száznyolcvan centijével és kilencvenöt kilójával amúgy nem az a típus, akit csak úgy ide-oda rángatnak.

– Gyerünk, embereld meg magad, mert szükség lesz rád! – Klāvs egy határozott mozdulattal maga felé fordította a férfit. – A következőt még megmentheted… mert nekem elhiheted, ennek itt nincs vége. Egy ilyen elmebeteg az első hulla után csak még jobban beindul.

Miķelis fülében ott csengtek kollégája szavai, hiába hagyta már rég faképnél. Alattomosan kúszott fel a torkán a gyanakvás, ahogy Klāvs villogó tekintettel és fröcsögő nyállal szinte köpte az „elmebeteg” szót. Akaratlanul is az a közismert tény ugrott be neki, miszerint egy egyszerű fizikai rendellenesség gyakorta komoly mentális problémákhoz vezethet. Főnöke kedvenc statisztikája szerint, a tömeg- gyilkosok között kiemelten magas arányban fordul elő gyerekkori fülgyulladás. De ahogy Klāvs begőzölt néha a sérülése óta, az sem volt teljesen normális.

*

A mirelitpizza után jellegzetes csíkokban maradt morzsás a tányér. Nem ártana egészségesebben étkezni – gondolta Aatto a gyorskaja maradéka fölött merengve. Kezdeni kellene valamit az életemmel, és értelmesen kihasználni a szabadnapjaimat. Nem kelt ki aznap sem az ágyból, csak mikor vécére ment. És most, hogy megsüsse ezt a szánalmas késői ebédet. Az életmegváltó fellángolása azonban nem sokáig tartott. Valahol élvezte, ha egész nap ágyban fekszik egy szál alsógatyában, miközben egyetlen társasága egy kémregény. Az igazat megvallva, így negyven fölött sem nagyon vágyott másra, egy angol színésznő és egy izraeli ügynök kalandjait olvasva tökéletesen érezte magát a bőrében.

2005. május 21.

Elmúlt éjfél, Miķelis kollégái szállingóztak hazafelé. Túl voltak az első huszonnégy órán, ezután már a statisztikák nem sok jót ígértek. Ha eddig megúszta a tettes, akkor vajmi kevés esélyük maradt. Az elmúlt órák pörgését kezdte átvenni a fásultság és a kétségbeesés. Délután négykor leállt az élő közvetítés, de az áldozat már órákkal korábban semmi életjelet nem mutatott a videón. Az utolsó alig látható lélegzetvételeket követően teljesen mozdulatlanul ült, ernyedten lógó karokkal és enyhén féloldalra billenő fejjel. Középhosszú hajának egyetlen szála sem rezdült, pedig a nyomozói iroda ablakán túl vészjóslóan hajlongtak a friss leveleiket bontogató fák a közvilágítás narancssárgás fényében. Tehát zárt, szélvédett helyen kell keresnünk. Miķelis biztos volt benne, jó darabig nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből azokat az eleinte kétségbeesetten kiguvadt szemeket, amelyekben a végére már csak lemondás és üresség látszott. Őt magát is öreges fáradtság lepte el. Egyre gyakrabban tört rá ez az érzés, főleg ha a közelgő ötvenedik születésnapjára gondolt.

Szabályos rosszullét fogta el, valahányszor bántalmazott nőt látott. Elég volt, ha csak a hírekben fél füllel hallott róla, hogy a világban valahol megerőszakoltak egy fiatal lányt, máris kiverte a víz. Rosszabb időszakaiban napokig, minden behúzott függöny mögött egy asszonyt sejtett, aki épp védekezőleg az arca elé emeli a karját vagy saját testével védi gyermekeit. Az utcán minden szembejövő láttán azt latolgatta, vajon erőszak során fogant-e. Hogy lehet ezzel együtt élni? Az ember felkutatja és megöli az apját?

A videóközvetítés helyét nem sikerült bemérni. A képüzenet maradt az egyetlen nyom. Miķelis akárhogy próbálta, nem sikerült fogást találni rajta. Pontosan értette az angol nyelvű szavakat, összességében mégsem látta semmi értelmét az egésznek. Flag, mint zászló. Rendben, de miféle zászló? Valami jelrendszer? Percekig bámulta a monitort pislogás nélkül, mígnem piros-sárga szikrák kezdtek villódzni a látómezeje szélén. Ásított, és kikapcsolta a gépet. Azonban hiába sötétedett el a monitora, a neki küldött üzenet ott lebegett a szeme előtt.

Tudta, muszáj hazamennie aludni néhány órát.