Reneszánsz, Firenze

− Embert még ennyire nem gyűlöltem − suttogta az asszony, ahogy a léptek elhaltak mögötte és csak a börtöncella némasága ásított bele a sötétségbe, mely körülvette őket. − Mégis képes lennék a megbocsátásra, ha a szemembe mondanád, miért végeztél Gerlével − emelte fel a kezét, hogy egyetlen érintéssel feloldja a mágikus bilincset, kiszabadítva az ifjút a fogságból. − Talán igaza van a lánynak. A halállal csak feloldoználak. Viszont az, amit tettél − nézett Juliano sötét szemébe. − megbocsáthatatlan.

− Magyarázd meg, mit keres nálatok a húgom és hogy mi ez a hely? Aztán felőlem meg is ölhetsz, bárki is vagy − nyögte az ifjú, majd féltérdre esett, ahogy megszűnt a feszítés a karjában. Ösztönösen dörzsölte meg hideg ujjaival a csuklóit.

− Azt mondta, már nem a testvéred − emlékeztette az asszony. Juliano hátrahőkölt a gyengéd hangnemtől és az érintéstől, ahogy Narcossa megsimogatta az arcát. − Nem emlékszel rám, igaz? − sóhajtott mélyet az asszony. − Nem baj − vont vállat. − Egyszer talán megérted, miért is hagylak életben, de az más miatt lesz, nem azért, mert Aurora megkért, hogy kíméljelek meg. Szedd össze magad, válaszokat majd később kapsz. Feltéve, ha megérdemled. Juliano úrfi.

Elnézte, hogyan vesz az ifjú mély levegőt, megszabadulva végleg a varázslatok szorításából, hogyan szedi össze minden maradék erejét, és még később, néhány óra múlva is rajta tartotta a szemét, amikor egy gyors tisztálkodás és étkezés után, Szalamandra egyik fekete nadrágjába és ingébe öltöztetve, be nem lökte őt az emeleti szoba ajtaján.

Nem engedte meg az ifjúnak, hogy körbepillantson, csak megragadta sebzett csuklóját, hogy az éltető, tisztító tűz erejével begyógyítsa sebeit, amiket ő maga okozott neki.

Szalamandra és Lisandro is megrökönyödve bámulták azt, hogyan gondoskodik a gyilkosról, némán, egyetlen szó nélkül, fel sem fogva a szavakat, amiket hozzá intéztek. Egyre csak Juliano tekintetét kereste, talán abból akarta kiolvasni a meg sem született kérdésekre a választ, végül a kapitány törte meg a csendet, ami kettejük közé telepedett, amikor magukra maradtak.

− Mit akarsz tőlem, Signora? Elvettem a fiad életét, de ha rólad tudtam volna, talán téged öllek meg. Most mégis úgy bánsz velem, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lennék. Miért viselkedsz így?

− A nevem Narcossa − súgta az asszony, miközben végighúzta mutatóujját az ifjú erein a behegedt bőr fölött. − Nevezhetsz Nagyasszonynak, de szörnyetegnek is. Viszont, ahogy mondtam, válaszokat akkor kapsz, ha kiérdemelted − fordult el tőle és a lángokba bámult, amik egykedvűen táncoltak a kandallóban. − Elmegyünk. Te és én − szólalt meg újra, pár pillanat múlva, megdöbbentve szavaival Julianot, aki meglepetten tette az asszony vállára a kezét és maga felé fordította.

− Miért bánsz velem úgy, mintha régóta ismernél, Narcossa asszony?

A sárkányvérű lesöpörte az érintést.

− Úgysem hinnéd el, ha elmondanám. Az a fajta vagy, aki csak annak hisz, amit a szemével lát − fintorgott. − Ti emberek − köpte szitokként a szót. − fel sem ismeritek az igazi értéket, még akkor sem, ha az orrotok előtt van. Gerle ígéretes tehetség volt mindenben, jól bánt volna a húgoddal és teljes szívéből szerette, ami rólatok, halandókról nem mondható el − rándult meg egy apró izom a szeme alatt, ahogy beszélt. − Az életével együtt az én lehetőségemet is elvetted, arra, hogy éljek, annak ellenére, hogy nem tudtál rólam. De nem akarom a szavakat vesztegetni − ragadta meg az ifjú karját és a kandalló felé kezdte vonszolni.

− Ha elvettem, akkor neked is könnyebb lenne, ha nem látnál − dünnyögte a kapitány és hagyta, hogy az asszony arrébb húzza pár lépést. Meg sem lepődött a korábban látott varázslat után, hogy Narcossa belelépett a tűzbe, de amikor a nő arra kényszerítette, hogy ő is így tegyen, megtorpant. − Ölj meg! − könyörgött. − Azt ott én nem élném túl amúgy sem − intett fejével a lángok irányába.

Narcossa keserű mosolyra húzta ajkát és megrántotta a kapitány karját.

− A Halál az én parancsaimat követi, Juliano úrfi − emelte fel a fejét, hogy mélyen az ifjú szemébe nézzen, ezzel engedve meg neki, hogy lelásson a lelke mélyére. − Ebben a Házban én vagyok az, aki megmondja, hogy mikor lehet elmenni, és mikor lehet megérkezni. Én osztom a halált, és te − bökte meg a mellkasát. − aláástad a hatalmamat. Nem tudom, hogyan tetted, nem tudom, miért, de bármennyire is fájdalmas, én mégis tudni akarom. Azonban a lángok nem fognak bántani Juliano, ne aggódj. Nem a ti máglyátoknak tüze táplálja, hanem az a melegség, ami belőlem született. Ha én azt akarom, hogy meghalj, már régen nem élnél. Ezt sose felejtsd el!

Elfordult az ifjútól és a lángokba bámult. Maga sem tudta, hogy miért nem büntette meg, amikor pedig ezt kellett volna tennie. Ezt kívánta a vére, a család hagyományai és ezt várta el tőle a Klán is. De nem vitte rá a lélek. Már abban a pillanatban tudta, hogy megkíméli Julianot, amikor először nézett a szemébe, amiben olyat látott, amit már régen, több mint kétszáz éve nem.

Shiver bámult vissza rá, az a férfi, aki a másik fele volt. És az a hangszín vonta kérdőre, amiről időnként még most is álmodott. Narcossa zavarodottnak érezte magát, és nemcsak azért, mert Aurora arra kérte, hogy ne öljön, és ne váljon olyan barbárrá, mint a halandók.

Az kavarta fel, hogy ruganyos, ifjú, halandó testben látja viszont annak a férfinak a lelkét, aki kitartott mellette a halála pillanatáig. Az zavarta össze, hogy ennek az ifjúnak a keze tartotta a pengét, ami kioltott egy életet. Azt az életet, amit Shiver adott neki kétszáz éve.

Juliano reszketni kezdett, mert nem tudott ellenállni az asszony erejének. Narcossa magában fintorgott. Sokan alábecsülték, mert csak egy törékeny hölgynek látták, aki mindig meghúzódott a háttérben, és egészen idáig nem is akart mást mutatni. De akármilyen hosszú ideje is élt, és az elmúlt évszázadok lustán csorogtak ki az ujjai közül, Gerle halálával rá kellett jönnie, hogy eljöttek azok az órák és napok, amikor újra meg kell tanulnia elfogadni, hogy az idő az egyetlen, ami nincs az Istenek kezében.

Most, hogy Juliano szemébe nézett és kinyújtotta felé a kezét már tudta, mit kell tennie, azonban nem akarta és nem is merte kimondani mi jár a fejében, pedig látta az ifjú szemében a kérdéseket.

És az azok mögött lakozó rettegést is.

De nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget, mert az égszínkék szempárban a halandó félelme mellett látta Shiver igéző pajkosságát is, és szívét némi remény töltötte el, hogy talán mégsem fogja őt gyűlölni a kapitány annyira azért, amit tenni kényszerül a következő órákban a jelenlétében.

− Induljunk! − erősítette meg halkan invitáló mozdulatát, hogy a mágikus tűzbe vezesse. − Megígérem, hogy nem esik bántódásod és én veletek ellentétben, betartom az ígéreteimet, úrfi.

Nem kerülte el figyelmét a hezitálás, ahogy Juliano követte a lángok közé, de Narcossa nem hátrált meg.

Testét elöntötte a bűbáj forrósága és egy pillanatra lehunyta szemét, hogy átadja magát az erőnek, melyet oly’ régóta birtokolt, hogy nehéz volt már megmondania, hol kezdődött ő és hol kezdődött a varázslat.

Pillái között látta, hogy Juliano megborzong és hogy ellenérzését elfedje, összeszorította szemét.

Amikor Narcossa hunyorogva nézett körbe a következő percben, erdő vette körül. Minden fűszálból és levélből, az apró állatok motoszkálásából lélegzetként párolgott a föld ereje, a varázslatok esszenciája és a szabadság.

− Látod, Juliano? Nem is volt ez olyan szörnyű − engedett meg magának egy könnyedebb hangvételű mondatot, majd elengedte a tenyerében tartott kezet és ellépett az ifjútól.

− Hova hoztál, Narcossa asszony? − pillantott körbe.

− Mingast erdejébe. Itt esküdtek fel az őseim − válaszolt az asszony.

− Sosem hallottam erről a helyről − hümmögött Juliano és érdeklődve lépett közelebb az egyik fához, hogy megérintsen egy levelet, melynek szélén bíborszín ragyogás ült meg. − Messze van Firenzétől? − nézett az asszonyra.

− Nem jó a kérdés − húzta mosolyra a száját Narcossa, bár ez közelről sem látszott vidámságnak, inkább tűnt vicsornak. Egy bestia vicsorgásának. − Amúgy nincs. Ugyanolyan messze van Firenzétől, mint Rómától vagy Párizstól. Ez a mi − állt meg egy levegővételnyi időre. − szentélyünk. Halandó sosem tette be ide a lábát, csak akkor, ha a halál elragadta − ereszkedett féltérdre és az egyik fűcsomót óvatosan bolygatta meg.

A sötétzöld, élettől duzzadó szálak közül elővillant a fekete föld, melyet halvány, pislákoló zöld folyam tett hasonlatossá egy indákkal hímzett anyaghoz.

− Ide költöznek azok, akiket szerettünk vagy tiszteltünk közületek.

Oda sem kellett néznie, tudta, hogy Juliano mellé sétált. Érezte az illatát.

− Miért gyűlölsz minket ennyire? − tette fel halkan a kérdést az ifjú. − Értem, hogy engem miért, de ahogy láttam, a húgommal sem vagy kibékülve. Mit vétett ellened a családunk?

Narcossa felnézett rá és engedte a gyengeségnek, hogy elmerüljön az ifjú tekintetében, majd mélyet sóhajtott.

− Nem a családodat gyűlölöm. Azt gyűlölöm, amik vagytok. Emberek. − egyetlen pillanatra sem kapta el pillantását. − Halandók. Gyilkosok, csalók.

− Mondja ezt az − guggolt le az ifjú egy apró, cinikusnak tűnő szájhúzással. − aki száz tolvajnak és bérgyilkosnak ad ki parancsokat. Akik amúgy ugyanolyan emberek, mint a húgom vagy én.

− Ők mások − rázta meg a fejét Narcossa. − Ahogy Auróra is. Ha átlagos lett volna, a fiam nem szeret bele. De Gerle látott benne valamit, amíg gyógyította és bár már eltávozott, bízom a kölyök ítélőképességében és a józanságában.

− Nem tudtam, hogy ő gyógyította meg Aurórát − dünnyögte. − Ha tudtam volna, az életével együtt a hálámat is megkapja tőlem.

− Miért tetted? − egyenesedett ki az asszony.

Félredöntött feje, testtartása egyszerre mutatott kíváncsiságot és óvatosságot, mégsem ez érintette meg az ifjú lelkét, hanem a felemás szempárban ülő mérhetetlen fájdalom, amit csak az érezhet, aki elvesztett valakit.

− Egész életemben arra neveltek, hogy − kapta el pillantását a kapitány, hogy ne kelljen szembesülnie azzal a kínnal, amit miatta érzett Narcossa. − öljem meg vagy juttassam máglyára a boszorkányokat, az ördög szolgáit. Amikor Miranda azt mondta, hogy a fiad varázslatot használt a házunkban, azt hiszem nem gondolkodtam teljesen tisztán, csak tettem, amire kitanítottak.

Narcossa kiegyenesedett.

− Egy pletykára építettél, ami a fiam veszte lett. Valamiért, amire én oktattam kétszáz éven át − fújta ki a levegőt egy lemondó sóhaj kíséretében. − Igen. Annyit élt mellettem és sajnálom. Sajnálom, hogy megtetted, mert talán most máshogy alakultak volna a dolgaink. Nem tudom, miért, de az első pillanattól úgy érzem, hogy jól tudtunk volna együtt dolgozni − nézett körbe hunyorogva. Talán egy könnycseppet akart kipislogni a szeméből.

A kapitány meglepődött. Most először látszottak rabságtól meggyötört vonásain érzések az értetlenségen és az indulaton kívül.

− Két évszázad, Narcossa asszony? Azt hiszed, elhiszem ezt a zavart mesét?

Az asszony fintorgott.

− Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem minden az, aminek látszik, és a mi klánunkra ez különösen igaz. A fiam ennyit élt. Ennyi idővel ezelőtt hoztam őt erre a világra, de − folytatta előre lépve az ifjú felé, aki egy fél pillanatra hátrahőkölt, de állta az érintés forróságát, ahogy az asszony az arcához ért, egészen finoman, kissé incselkedve. − A hagyományainkat követve, már halottnak kellene lenned és nekem kellett volna megtennem. Ehelyett elhoztalak egy olyan helyre, ahova élő ember sosem lépett, és olyannal foglak összeismertetni, akit halandó még nem látott. Persea különleges lény, kérlek, ne öld meg, de még csak meg se forduljon a fejedben, hogy megteszed, mert kénytelen leszek akkor visszavonni az adott szavam. És ezt ne kívánd tőlem azok után, hogy elvettél egy életet az enyéim közül.

A kapitány felvonta a szemöldökét:

− Életet életért? Ez lenne hát klánod öröksége, Signora?

− Többek között − hagyta rá az asszony, majd elfordult, azonban Juliano megragadta a könyökét.

− Ne fordíts nekem hátat, Signora! Adj választ a kérdéseimre és ígéretet kaphatsz tőlem. Ennyivel azért tartozol, ha már elhoztál egy ilyen istenverte, szentségtelen helyre − emelte fel a hangját.

Narcossa a szemébe nézett. Most nem fájdalom, hanem meglepettség villant a kétszínű íriszen, majd pillantása lesiklott az ifjú hosszú ujjaira, melyek úgy szorították, mintha ráragadtak volna.

− Kérdezz!

− Mit értettél azon, hogy együtt dolgozni? Én sohasem vágytam arra, hogy ilyennel, mint te, együtt működjek.

Az asszony felsóhajtott.

− Közös sorson osztozunk, te, én, a húgod, az ifjú tanítványaim − kezdte. − Sokkal több bennünk a közös, mint gondolnád, Juliano − akadt meg, mert úgy tűnt olyan dolgot mondott ki, amit nem akart, vagy pedig nem is sejtette, hogy ezt szerette volna kiejteni a száján. Látta a döbbenetet a sötét szempárban, amit szavai váltottak ki. − Én sem értem − vont vállat, lesöpörve magáról az érintést. − Ha eljön az ideje, el fogom mondani neked. Ha ezt túléled. Ha a mai napot átvészeled. Persea! − kiáltott. − Ajándékot hoztam.

Hangjára a fák lombjai közt susogás futott végig, melyet lágy szellő varázsolt vadabbá, majd léptek halk zaja surrant végig a fűszálak között.

− Nagyasszony! − finom, melengető suttogás érkezett több irányból is. − Nem egyedül jöttél, azt látom. Nem a tieid közül való, de valahonnan ismerős.

Juliano érezte, hogyan kúszik fel torkán a rettegés az ismeretlentől, ugyanakkor furcsa érdeklődéssel mellkasában hordozta körbe tekintetét, de csak fákat és cserjéket látott.

− Így igaz, Persea. De mutasd magad. Ne legyél udvariatlan a vendégeiddel, kérlek.

− Te nem vagy vendég nálunk, Narcossa − rezzentek meg az ágak az egyik közeli fán. − De még csak látogató sem. Ellentétben a fiatal úrral. Nincs igazam?

Az ifjú szájtátva, mégis elszörnyedve nézett végig a furcsa teremtményen. Emberi volt, de teste zöld színben pompázott. Indák és gyökerek fedték el bájait, arcán időtlenség világított, ahogy végigmérte őt. Juliano észrevette, hogy az asszonyra ügyet sem vetett az idegen, és szinte a föld felett lebegve siklott közelebb.

Egy méterrel Juliano előtt megállt.

− Élőt hoztál, Narc. Sosem gondoltam volna, hogy pont te leszel az, aki megszegi a szabályokat − meredt rezzenéstelen arccal az ifjúra.

− Ismerhetnél már, Kőrisfa. Sosem törődtem az istenek törvényeivel − lépett mellé az asszony, és Juliano rápillantott. − És ő megéri, hogy a hűséget szabályszegésre váltsam.

Az ifjú szemében segélykérés volt, de ez mulattatta Narcossát. Nem is gondolta volna, hogy a fiai halála után lesz még valaki, aki őszinte mosolyt csal majd az arcára, de most hangosan felnevetett, amire az esdeklő tekintet mellett Persea pillantása is őt kezdte el fürkészni.

− Mutass be az ifjúnak, Narcossa, addig nem teszem fel a kérdéseimet. Azonban abban biztos vagyok, hogy már láttam ezt valahol − oda sem nézve emelte fel kezét és néhány centiméterre Juliano testétől végigsimított a levegőn.

− Juliano de Paulis. Ő Gerle gyilkosa − kuncogott tovább az asszony mondandója súlyossága és jelentése ellenére. − Van olyan kérdés, amire választ tudok adni, de van olyan, amire sosem fogok. A titkaimat megtartom, ennyire azért már megismerhettél ezer év alatt − lépett el tőlük, és utolsó mondatára mélyen Juliano szemébe fúrta pillantását. − Hagyományaink szerint életért élettel tartozik, de én felajánlom a sajátomat, ő érte.

A halandó válla megereszkedett és minden tartása elhagyta, ahogy a földre zuhant. Kétségbeesetten bámult Narcossára.

− Nem teheted, Signora. Bűnhődnöm kell egy olyan életért, melyhez hálával és nem pengével kellett volna közelednem. A húgomat látni élve és egészségesen volt a legnagyobb ajándék az Úrtól. Nem kívánhatod, hogy elfogadjam a tiédet a sajátomért cserébe.

Persea döbbenete tapintható volt, ahogy lassan megmozdult és körbejárta Narcossát, aki még mindig az ifjú pillantását tartotta fogva.

− Tudod, te mit beszélsz? Feladsz mindent azért, hogy megvédj egy gyilkost? Mitől változtál meg ennyire az elmúlt századokban, Narc? Elveszítesz halhatatlan lelkeddel együtt mindent, ami a varázslatok világához és az Anyához köt. Utolsó vagy a vérvonalból, van fogalmad róla, hogy ez mit fog jelenteni?

Az asszony biccentett.

− Tudom, mire vállalkozom, Persea − hangja szárazon, fájdalmasan csengett. − Megmondtam. Van, amire felelek, valamire nem. Tedd a dolgod és vedd el, amivel tartozom. A halhatatlanság amúgy is értelmetlen lenne, ha újra elveszíteném.

− Újra? − tette fel a kérdést egyszerre mindkettő. A dryád gyanakvóan, a halandó értetlenül.

Narcossa hátrálni kezdett, miközben testét lángok ölelték körbe, melyek úgy csaptak ki bensőjéből, mintha át akarnák ölelni.

− Nem temetem el megint Shivert. Ezt nem kívánhatják tőlem az Istenek sem. És az én erőm elég lesz arra, hogy még pár száz évig életben maradjon a mágia ezen a földön.