Egy másik Világ

Napjainkban, Asgard határában

A lány hátravetette fejét, és éles hangon felrikoltott. Hangjára versenyt károgtak a hollók, melyek tanyát vertek a havas tájon nőtt fák ágain.

Az öreg tölgy tövében kásásra fagyott vércseppek gyűltek tócsába, lecsöpögve a kezében szorongatott pengéről. Hátát a göcsörtös fának vetette, a szél belekapott szoknyájának sallangjaiba.

A szép íriszben még lángolt a harc heve, ahogy körbepillantott a harcmezőn. Testében lassan csillapodott a vágy, és keskeny vállain évszázadok fáradtsága ült nehéz súlyként.

Páncélja behorpadt, szárnyas sisakjának tollai, amik valaha ragyogó fehérek voltak, most mocskosak a rászáradt vértől.

Jolene a hóba szúrta egykezes kardját, néhányat szusszantva. Körülötte az északi táj némaságtól volt átkozott.

A Halál csendje ült meg Vanheim kapuitól néhány mérföldnyire.

Jolene felnézett az öreg tölgy ágai között feltűnő, ködbe vesző égboltra. Sóhaja ezúttal szívből jött, lehelete sűrű páraként ölelte körbe.

- Odin. Mennyit kell még? - kérdezte csak úgy félhangosan, fáradtan a harctól, három évszázados szolgálattól meggyötörve.

Jolene valkűr volt, egyike az utolsó hírnököknek, de ugyanakkor Látó is. Tette, amit kellett, és látta, amit nem akart. Ebben különbözött testvéröccsétől, aki nála kellemesebb átkot kapott az istenektől.

Mert ő annak látta minden egyes képességüket. Cainnel ellentétben a lány sosem szerette azt csinálni, amire kijelölték. Azonban a Sors - és persze az istenek - útjai évezredek óta kifürkészhetetlenek voltak, így Jolene hiába ágált az ellen, hogy valkűrként éljen, Odin sosem hallgatta meg a törékeny lányt. Persze Jolene, amint tehette, mindig átkozta magában a sors istennőit, meg az idióta szövőszéküket. Legszívesebben felgyújtotta volna.

Ezért hát mindig talált magának lehetőséget arra, hogy kibújjon a ráerőltetett köntösből, és szabadon járt – kelt abban a világban, ahol Látó lehetett. Még akkor is, ha átoknak tartotta mindazt, ami születése jogán járt neki.

Most is, hogy az öccsére gondolt, semmi más nem jutott eszébe, csak hogy Cain barátja hogyan képes ezzel együtt élni. Annyi éven keresztül. Annyi évszázadon át. Egyedül.

Mélységesen sajnálta Lindont, de nem tudott rajta segíteni. Mindannyiuknak meg volt a saját keresztje; Cainnek az, hogy képes az igazat mondatni, Lindonnak, hogy egy rég elfeledett istennőcske után ácsingózik és Jolenenak… nos, neki EZ volt a saját gondja.

A vér, a háborúzás, Vanheim és Asgard kapuinak védelme.

Na és a hollók! Hiába győzködte bepirosodott orral Odint, hogy allergiás a madártollra, a főisten hajthatatlan volt. Maradnia kellett. Már csak anya miatt is.

Nanna , Forseti lánya volt, maga is istenség – ahogy a lány nagyanyja is ‒, csak a kisebbek, kevésbé ismertek közül való.

Mióta a keresztények betették lábukat a fjordok közé, azóta – mint minden más országban és területen – az egykor volt isteneket elfeledték és már csak maroknyian maradtak, akik feltétlen hívei voltak a régi rendnek.

Ők voltak a Látók: azok az emberek, akik születési joguk által, vérükkel és titkos névvel együtt különös képességeket kaptak. Egy ilyenbe botlott háromszáz éve Nanna. Szép szál legény volt, azt meg kell hagyni, annak ellenére, hogy a világ másik végéről származott. Jolene tőle örökölte húzott szemét, ahogy felvágott nyelvét is.

Asgardban, és a Valhallában sorstársnői, a többi valkűr állandóan kigúnyolta különös metszésű szemei miatt, de leginkább törékeny testalkata volt a gúnyos megjegyzések tárgya.

Ám ezzel a testtel mi mindenre volt képes! A lány mindig visszavágott a cserfes hírnököknek gyorsaságával, ami alkata törékenységéből fakadt. Sokszor még most is érezte meztelen talpa alatt a fjordok szikláinak éles peremét, ahogy szabadon ugrált egyikről a másikra, fejlesztve gyorsaságát és akrobatikus ügyességét. Aztán lassacskán hozzászoktak jelenlétéhez mindenhol a Világfán.

Egy kiáltás zökkentette vissza elmélkedéséből, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig a nagy semmit nézi az ágak között. Persze, választ most sem kapott a Mindenség Atyjától, aki legalább annyira makacs volt, mint Cain. Vagy, mint az a búval telerakott Lindon, aki nem tudott másra gondolni, csak hogy a nyakában hordott opálos üveget szorongassa, és magában beszéljen egy rég halott nővel.

És tessék. A gondolatai megint elkalandoztak, miközben dolog van. Olyan dolog, amihez még mindig semmi kedve nincs. Elégedetlenkedve lökte el magát a tölgytől, pengéjét maga után húzva a hóban. A hang irányába fordult és elrikkantotta magát.

‒ Mi van, Sváva ? – bosszankodva rótta a métereket a magas asszony felé, lassan úgy érezte magát, mint aki nyakig süllyedt a véres hóban, időnként nagy köröket írva le a holttestek körül.

Léptei zajára a hollók fel sem néztek lakomájukból, ahova időközben leszálltak. A hullákra.

Jolene undorodva húzta el száját, de tovább lépkedett, megacélozva szívét és a lelkét. Szabad kezével letörölte a jeges verítéket, ami lustán csorgó patakokban folyt a tarkóján.

A sisak alá szorított haja tövében apró cseppekben megülő izzadtság néhány súlyos másodperc múlva a páncél alatt viselt pamut ingébe akart olvadni, amit Jolene nagyon utált.

Tekintete megkereste a tapasztaltabb valkűrt, aki mintegy ezer éve taposta már a harcmező véres szőnyegét. Sváva még mindig jelenésszerűen szép volt. Fehér haja kilógott a szárnyas sisak alól, lehetetlenül fehér bőre kivilágított a véres maszatok közül, páncélja azonban még mindig fényesen csillant meg a ködszerű napfényben. Jolene meg sem torpanva lépdelt a nőhöz, akinek a válláig ért.

Sváva egy dombocskán pózolt.

„Elkényeztetett mimóza.” – a megjegyzés gúnyosan villant fel Jolene elméjében, amit gyorsan el is hessentett.

Hosszú élete alatt rájött, hogyan tudja elérni azt, hogy gondolatai ne látszódjanak meg arcvonásain, így egyszerűen csak száműzte azokat, mint most is.

Felnézett a nőre, aki valamilyen oknál fogva még mindig a valkűrök sorát erősítette, amit Jolene nem értett meg ennyi idő után sem. De nem is akármilyen pozícióban. Tábornok volt, vagy mi. A lány ezt persze sosem kérdőjelezte meg, mert milyen jogcímen is vonna ő felelősségre egy tőle háromszor, ha nem négyszer idősebb valhallait. Főleg nem merte ezt megtenni a fenséges Odin előtt, aki mintha mindig rajtuk tartotta volna ép szemét.

‒ Van még itt mit tenni, Jolene – recsegte az összeszedetlen elmélkedés közbe Sváva, akinek hanghordozásában még mindig ott volt egykori nemesi neveltetése.

‒ Hogy én mennyire örülök ennek, Sváva – gúnyolódott Jolene, persze minden egyes szavának hangsúlyába belevitte nem tetszését.

„Felkapaszkodott kis… nebánts virág.” – csordogált elő az újabb gondolat a kis valkűr agyának egyik eldugott szegletéből, amit bezzeg most nem tudott időben elhessenteni, így ideges vihogással mutatta ki, mennyire tetszik neki a csúfnév. Sváva még mindig nem ismerte eléggé a lányt, mert nevetgélését az izgalom számlájára írta.

Hosszú léptekkel vezette le a domb tövébe a jelenésszerű asszony Jolenet, ahol még néhány ágrólszakadt „haldokló” mozgott. A lány szíve majd meghasadt, ahogy végignézett a szerencsétleneken, akik közül néhányat az ő pengéje juttatott ilyen állapotba.

Voltak ott mindenfélék, ahogy a valkűrpenge vércsatornájában is többféle vér keveredett össze. Elfek, emberek, de óriások is, akiknek ereje bár vitathatatlanul nagyobb súlyt nyomott a latban, viszont gyorsaságban nem vehette fel senki a versenyt Jolenenal és társnőivel.

Amerre a szem ellátott, holttestek és sebesültek feküdtek, várva, hogy a valkűrök elvigyék lelküket a Valhallába.

Ebben a pillanatban Jolene csak tettette lelkesedését, hiszen ez volt Sorsának legnehezebb feladata.

Befejezni az utolsó mozdulattal valamit – ami nem volt más, mint egy élet: hosszú vagy épp gyérre szabott – mely számára olyan volt, mintha ő benne is meghalna valami. Minden alkalommal. Jolene lemondó sóhajjal emelte döfésre pengéjét, és Sváva nyomában egy rövid imát morzsolgatva, a szavakat újra és újra elmondva, szúrt.

Egyenesen a szívbe. Borzongva hallgatta, ahogy a bordacsont kettétörik, átdöfve a tüdőt. Egy pillanatig a haldokló szája szélén véres nyál buborék jelent meg, hogy aztán a fémpenge fogazott éle szétroncsolja örökre a szervet, melynek dobbanásai eddigi életét adták.

Jolene újra és újra visszanyelte keserű könnyeit, és egy idő után monoton, ösztönös mozdulattal szúrt. Egyszer… még egyszer… és még egyszer… és megint.