Tina Colt – Szerep/játék beleolvasó

A ház körvonalai már messziről jól kivehetőek voltak, bár csukott szemmel is odataláltam volna, mert nagyon jól ismertem a rögös bekötőutat, minden követ és kátyút, a fákat és a bokrokat az út szélén. Amúgy sem tudtam volna kitörölni az emlékezetemből ezen birtok elhagyásának egyetlen percét sem. Tíz évvel később most mégis lopakodva közelítek, úgy, ahogy elmentem annak idején, hátha senki sem figyel fel rám. Szakadt autómban már mérföldekkel ezelőtt égett az üzemanyag fogytát jelző lámpa. Éppen hogy befordultam a kis bekötőútra, mikor az autó megadta magát, és hörögve leállt. Szitkozódva szálltam ki, és rúgtam bele az ajtóba. De az sajnos keményebbnek bizonyult, a lábam sajgott dühöm ilyetén levezetése eredményeként. Jellemző - húztam el a szám. Fogtam két bőröndömet, és osonva, sunyi módon tettem meg a hátralévő pár métert. A kapu tárva-nyitva volt, mint ahogy annak idején is. Talán egy kis nosztalgiából megálltam volna, és körbekémleltem volna a területet, változott-e a vén diófa vagy a szomorúfűz, mennyire kopott le a tornácon a festék, és anyám kedvenc hintaszéke kint áll-e még, de most mégis a szégyen csak egy pillantást engedett vetni környezetemre, és már iszkoltam is befelé. Felérve a verandára aztán ismerős szorítást éreztem a mellkasomban: itt vagyok, megérkeztem. Hazaértem… Jól döntöttem, vagy forduljak vissza? Hátha nem látott senki? Folytassam, amit elkezdtem? De nem, nem lehet, innen kell újrakezdenem, ha létezik ilyen; ezzel a gondolattal zártam magamra a súlyos bejárati ajtót. Szinte semmit sem változott. Akárha az idő is megállt volna. A házban ugyanaz az ismerős illat fogadott; óvatosan felkapcsoltam a villanyt, hiába teltek el évek, automatikusan tudtam, hogy hova kell nyúlnom a kapcsoló után. Minden ugyanott fogadott és ugyanúgy, mintha egy régi filmet néznék. Megelevenedett képkockák pörögtek a szemem előtt. Megállt az idő. Talán csak az lesz más, hogy jól tudtam, Beth nem fog elém jönni, kérdezve, hogy mit főzzön nekem és hogy mi történt velem aznap. Az előtérbe lépve megrohantak az emlékek: furcsállottam, hogy ezek nem rosszak, hanem mosolyra késztetnek. Ahogy kislánykoromban apa játszott velem, vagy, ahogy anyával írtuk itt a leckét. A testvéri harcok színhelye. A vendégek is mindig itt foglaltak helyet a nagy, virágos kanapén. Szemben a kandallópárkányon képek sorakoztak rólunk. Az enyém tíz évvel ezelőtti volt. A szokásos érzés vissza próbált kúszni a szívembe, a lelkembe. Éreztem, ahogy keserű íz tör fel a bensőmből, de visszaszorítottam. Félve kapcsoltam fel a villanyt ebben a helyiségben is, talán attól tartottam, hogy a lelkiismeretem jelenik meg előttem, és azt, lehet, nem tudnám elviselni. Semmi nem történt, nem jelent meg senki és semmi, csak emlékek ezrei. Engedtem a kíváncsiságnak, és körbementem a házon. A hallból nyílt a konyha, az étkező, hátul Mary – aki egykor a dadám és anyának mindenese volt – szobájának az ajtaja zárva volt. Az emeleten négy szoba, az enyém, a testvéreimé és a szüleimé. Benyitottam a saját szobámba, és láttam, hogy szerencsétlenségemre minden pont ugyanúgy volt, ahogyan én hagytam. Különböző kiállhatatlan rockbandák fekete képei csúfították a falat. Polgárpukkasztó kiírások mindenhol, rózsaszín ágyneműmet feketére pingáltam, és úgy az egész egy nagy fekete lyuk benyomását keltette. Ha nem este tíz óra lett volna, és nem vezettem volna több száz mérföldet, már most nekiálltam volna kitakarítani az egészet. De ehelyett visszamentem a nappaliba, és a díványon hajtottam álomra a fejem…