Sanyong és Jae-sun volt a két legjobb barátja, és Yoohan valami kifordult perverziótól vezetve úgy viselkedett vele, mint egy édestestvérrel, azonban most egyik sem volt vele. Senki sem volt vele, csak a posvány sötétség. Az elmélkedés és a magány.

Annyira még emlékezett, hogy az este folyamán megette a stúdióban a Nadiáéktól kapott ételt, majd belekezdett a végeláthatatlan hosszú zeneszerzésbe. Leírta a hangjegyeket, amiket a zongorán lejátszott, majd visszatörölt, újakat jegyzett fel, dúdolászott, lejátszotta, majd újra indította a körforgást. Aztán egyszer csak a homály és a hideg ráborult.

Nam-gil fuldokolva merült el a vízió fogságában, és bár tudata felismerte, hogy órák óta vergődik benne, a teste és a szelleme nem tudta elkülöníteni a perceket.

Úgy támadt rá a holtak energiája, mintha legalábbis kötelezőnek érezte volna a mágiának ez a különös fajtája. Kínozta, amitől elméje érezte, hogyan rándul görcsbe minden izma, ölelte, mintha legalábbis valami morbid szerető lett volna, ami mindenáron el akarta érni, hogy elfogadja őt a fiú. Kezdetben küzdött ellene, ahogy a képek ellen is, amik elöntötték amúgy is elcsigázott gondolatait, végül feladta a küzdelmet. Hagyta, hogy az értelmetlen késztetés a szabadulásra, feloldódjon az elfogadásban, és ettől a szenvedés elmúlt. Mintha valami régi tanításra emlékezett volna:

„− Maradj mellettem, Nam-gil-ah. Ha végeztünk, visszahozlak a kiindulóponthoz.”

Nadia hangja visszhangzott a fülében és szívverése lecsillapodott az emlékre. A rángás is elengedte izmait, és erőt vett magán, hogy értelmezze a látomást.

Harcosokat látott, ahogy a poros úton poroszkálnak, halálfáradt lovaikon, amik a túlhajszoltság és a gondozatlanság miatt inkább tűntek gebéknek, mint harcedzett hátasoknak. Sötét hajú, európai férfiak lépkedtek a nyomában, mert valami különös érzéstől vezérelve tudta, hogy a kapitányok egyenruháját viselő ember ő volt. Mellette vékony alkatú asszony lovagolt, haja sötét volt, tekintete fürkésző és a nyári égboltot idézte. Ruházata azonban más volt, mint a katonáké, akik őket követték. Az éjszaka színét viselte, derekán hosszú kard lógott, csizmájába tőr volt tűzve, markolatán a napfény lila színű köveken szikrázott.

Nam-gil ki akarta mondani a nevet, de erőfeszítése hiábavaló volt, mert a látvány, ami a következő pillanatban fogadta már egy fogadó belsejét világította meg. A rámeredő tekintetben felismerte Jae-sunt, ahogy a mögötte álló asszonyéban Nadiát. Néha már most is ez a pillantás fürkészte.

Mélyet sóhajtott, ahogy felfogta mit lát. Talán még egy forró könnycsepp is legördült fáradt arcán, hisz titokban erre vágyott. Látni, hallani, érezni azt, amit a többiek. Az emlékeket, a közös életet, az együtt töltött időt.

Nem akart kívülálló lenni, nem is szeretett az lenni, de amikor alig egy hónapja visszatértek arról a furcsa útról, ahol szerelmet vallott, vagy valami hasonlót Linának, és a turnénak is a végére értek, olyan volt, mintha egyedül maradt volna. De akkoriban nem volt sem ereje, sem ideje ezen gondolkodni, mert olyan szoros időbeosztásuk volt, hogy a stúdióból mentek a próbákra, majd a turné újabb állomása következett, újra gyakorlás, stúdió, fotózás és így tovább. A teste kimerült, a lelke még inkább. Nem is volt meglepő, hogy az emlékek úgy tarolták le, mint egy buldózer, kihasználva és felismerve azt a pillanatot, amikor az elméje védtelenné vált a kimerültségtől.

Nam-gil pedig hagyta, hogy Nadia védelmező szavai újra és újra felcsendüljenek elcsigázott gondolatai között, és csak nézte a képeket.

Holt energiák ölelték körbe, arcok bukkantak fel a semmiből, a múltból, a jelenből, talán még a gyerekkori szomszédjának a kutyája is megjelent. A látomások, emlékek úgy ömlöttek rá, mint pár vödör jeges víz, újra és újra eláztatva elméjét, pillanatnyi szünetet sem hagyva neki, hogy értelmesen összerakja a történéseket.

Nem tudott elmenni a tény mellett, hogy elsőként és egyetlenként személyesen tapasztalta meg, hogy Lina képessége éles helyzetben miként működik. Amellett sem tudott szemet hunyni, hogy az ő jelenléte volt az, ami a múlt kísérteteit életre keltette, ezt a víziók élesen mutatták meg a számára. Látta azt, ami volt, látta azt, ami lehetett volna és azt is, ami azóta történt. Nam-gil halandó ereje, felzaklatta a lelkeket. De tudta, hogy nem Lina a hibás. Ha egyszer kijut a tudata ebből az állapotból és lesz ereje arra, hogy elmondja a lányoknak, ez lesz az első, amit közölni fog velük.

Ebben a csendes, eszmélet nélküli agóniában sejlett fel a fiú előtt mindaz, amitől már gyerekként is másnak látszott a többieknél. Nem volt szokatlan azon a környéken, ahol felnőtt, hogy valakinek látens sámán képességei legyenek, de az meglepő volt, hogy ez a fajta tudás az ő családjában jelent meg.

Nem reklámozta még a szülei előtt sem, talán épp emiatt fordult az előadó művészet felé, ahol nem kellett önmagának lennie.

És mindenki tudta, hogy az egyik legjobb benne.

De arra az istennek se bírt rájönni, hogy a képesség miért éppen most rontott rá, ráadásul úgy, hogy még csak segítsége sem volt. Az is lehet, hogy azért sem tudott mellette lenni senki, mert az ő látnoki tálentuma más tőről fakadt, mint a barátaié. Ő nem magával hozta a múltból, hanem veleszületett. Ha a humoros oldalát akarta volna megfogni a dolognak, Nam-gil azt mondta volna, hogy első generációs képesség, ami már most túlnőtt rajta, minden veszélyével együtt. Túl sok minden kavargott benne egyszerre és talán pontosan emiatt nem hallotta meg azoknak a lelkeknek a hangját, akik pár utcával arrébb, az apartmanház környékén kóboroltak és tanúi voltak annak a kétségbeesésnek, ahogy Jinhwan, mintha detonáció repítené ki a bejáraton, a stúdió felé veszi az irányt és az ő keresésére indul.

Hosszú, nyújtott léptekkel sétált végig az aulában, amikor Jinhwan beleütközött. Philip felvont szemöldökkel fogta meg fiatalabb barátja könyökét, hogy amaz a nagy sietségben ne essen hasra. Már épp azon volt, hogy viccesen megdorgálja, de ahogy a srác hullasápadt arcába és fénytelen szemeibe nézett, elkomorult. Nem kellett sok ész hozzá, hogy tudja, baj van.

− Jin. Hova rohansz?

− Nem találom Nam-gilt − nyögte ki a fiú. − Nincs otthon, nem is veszi fel a telefont sem.

Az idősebb énekes fintorgott.

− Biztos nincs gond. Úgy tudom, hogy Jae-sunék kirakták este a stúdiónál. Lehet, hogy elaludt.

Azonban Jinhwan megcsóválta a fejét.

− Sanyongnak mindig felveszi, de most − legyintett. Látszott rajta, hogy szétveti az ideg, így Philip elállt az útjából és ahogy a fiú újra megindult, követte.

− Gyere, elviszlek kocsival, közben hívd fel a lányokat, hogy tudnak-e valamit.

Jin egy pillanatra hálásan mérte végig, majd biccentett és hagyta, hogy a rangidős elrángassa a parkolóig és néhány perc múlva már a stúdió felé hajtottak. Közben a fiú reszkető kézzel hívta fel Zhelant.

Bármit is érzett Lina iránt, tudta, hogy mennyire fontos a számára Nam-gil, és a kínai fiú volt az egyetlen, aki racionálisan tudott gondolkodni, ha a lányról volt szó. Igaz, hívhatta volna Nadiát is, de talán a nőnek most más terelte el a figyelmét, így nem volt kérdés, hogy kit tárcsázott végül.

Zaklatott kérdésére a kínai srác nemmel válaszolt, de a háttérből már hallotta is Lina fojtott kérdését a helyzettel kapcsolatban, így Jinhwan kénytelen volt végighallgatni Zhelan kapkodó beszámolóját. A lány nem volt boldog az elhangzottaktól, de nem akarta otthagyni se a nővérét, se a barátait a megbeszélés kellős közepén. Végül is meg kellett bíznia Philip−ben és Jinhwanban, mert már így is túl sok mindent vett a vállára teherként. És Jin tudta, hogy Nadia elé egy darabig nem állhatna, ha elrángatja a húgát.

Beleegyezett, hogy a texasival együtt megtesznek mindent, ráadásul így saját rátermettségét is bizonyíthatta a többiek előtt.

Miután bontotta a vonalat mélyet sóhajtva dőlt hátra az ülésben és félrefordított fejjel a mellettük elsuhanó tájat figyelte.

Szerette a várost, bár nem itt született, de kora kamaszkora óta itt élt, barátokat és második családot szerzett és most az egész széthullani látszott egy démonoktól hajtott boszorkány miatt. Egyik fogadott testvérét sem akarta miatta elveszíteni, ezért hajlandó volt megtenni bármit. És ezt most hangosan ki is mondta Philip előtt.

Az idősebb fiú a szeme sarkából sandított rá. Ismerte az érzést. Ő a fél világot utazta át, hogy új életet kezdjen, új társakkal és barátokkal. Ugyanakkor emlékezett a vágyra és a késztetésre Nadia víziójából, amitől sokkal magányosabb volt, mint a többiek. Neki nem adatott meg semmilyen képesség, pedig olyan szívesen állt volna a többiek mellett. Az is zavarta, hogy a látomásban egy olyan nőbe habarodott bele, aki a múltban elárulta azokat, akiket szolgált, csak azért, mert nem az ő akarata érvényesült.

Emlékezett Margeryre, de már nem jó szívvel gondolt azokra a pillanatokra, amit együtt töltöttek, már csak gyűlöletet és megvetést érzett.

Ez járt a fejében akkor is, amikor leparkolt a stúdió előtt és Jinhwannal a nyomában az épületbe sietett. Egykedvűen biccentettek oda a biztonsági őrnek, majd egyenesen a lifthez igyekeztek, hogy minél hamarabb Nam-gil nyomára bukkanjanak.

A saját privát stúdiójuk technikusi szobájában találtak rá, a szék mellé dőlve a padlón. Arcán izmok rángatóztak, lehunyt szemhéjai mögött mozogtak szemei, mint valakinek, aki a mélyalvás fázisában fekszik, de ajkai szavakat formáltak. Halk volt, és nem koreaiul beszélt, hangzásra és dallamra valami mediterrán nyelv lehetett, talán olasz.

Mindketten gondolkodás nélkül térdeltek le mellé.

− Fordítsd az oldalára, nehogy elharapja a nyelvét − suttogta Philip az elsősegély nagykönyv szabályát, ő maga pedig a fekvő fiú végtagjait tapogatta végig, esetleges sérülés után kutatva.

Szerencsére semmit nem talált egy apró zúzódáson kívül, ami kivillant a térdnadrág szára alól. Nam-gil valószínűleg esés közben üthette be a térdét, de ez 2-3 nap alatt nyomtalanul el fog tűnni.

Azonban, ahogy újra végigtapogatta, és ujjai a fedetlen bőrhöz értek, a zúzódás halványodni kezdett.

Jinhwan szájtátva nézte, hogyan tűnik el a kis kék folt Philip érintése nyomán.

− Philip − súgta. − Mi történt?

Az idősebb megrázta a fejét.

− Furcsán érzem magam − pislogott néhányat, ahogy rájött, hogy látása élesebbé vált a stúdió mesterséges, fehér fényében. − Kóvályog a fejem.

Nam-gil felnyögött és szemhéja meglebbent, amint a texasi elvette róla a kezét. Lassan tért magához és ahogy az idősebbre nézett félig nyitott szemmel, felsóhajtott:

− Silvestro. De jó látni ébren is a képedet.

Philip a név hallatán elvesztette egyensúlyát és a földre huppant. Kikerekedett szemmel nézte az énekest, miközben a világ megfordult vele. Egyetlen pillanat alatt végigszáguldott lelki szemei előtt az iskolás anatómia könyv, a kíváncsiságból kutatott orvosi posztok a világhálón. Észre sem vette, hogy Jinhwan utánakapott, nehogy ő is beüsse valamijét.

− Ez így eléggé − köhintett a legfiatalabb, ahogy egyikről a másikra nézett. − eléggé, hogy is mondjam. Wow! − meglepettségét egyik kedvenc szavával fejezte ki, amiben minden benne volt, amit Jinhwan nem tudott vagy nem akart kifejezni.

Döbbenten tudatosult benne, hogy mindkét idősebb srác az emlékek legrosszabb típusú visszatérését élte meg. Nam-gil ki tudja hány órán keresztül lubickolt a múlt képeiben, és Philip tompa tekintetén látszott, hogy ő is olyan dolgokat él át, amiket elveszettnek hitt.

Jinhwan ismerte azt az arckifejezést Yoohantól és Zhelantól is. Ezzel a meglepett arccal élik meg a pillanatokat, amikor tudatára ébrednek egy-egy jelenetnek az előző életükből, ami összekötötte sorsukat. Gyanította, hogy saját maga is így reagál a látomásokra, amik egyre többször támadtak rá.

De most sajnálta Philipet. Túl gyorsan, túl hevesen törtek rá az emlékek, ahogy a képessége is úgy bukkant elő sejtjeiből, hogy lélegezni is alig tudott.

A texasihoz képest azonban Nam-gil csupán úgy nézett ki, mint aki épp csak kigyógyult egy náthából. Ő talán jobban kezelte a karmikus örökséget, főleg, hogy verbális emlékeket is visszakapott. Ezt jelezhette az idegen nyelv.

− Minden rendben, hyung? − tette kezét Nam-gil vállára, aki egyre tisztuló látással bámulta Philipet.

− Mit nevezünk rendben lévő dolognak, Jin? − kérdezett vissza az énekes, feltápászkodva. − Az elmúlt pár órában olyan dolgokat láttam, amiket épelméjű ember nem bírna ki. De gyanítom, mindannyiunkkal ugyanez történt. Történik − javította ki magát, ahogy újra a külföldi fiúra pillantott. − Látni őt fivéremként, az ikertestvéreként érezni a fájdalmát, az örömét. El sem tudod képzelni, ez milyen élmény − sóhajtott. − Csak abban reménykedek, hogy ő is könnyen megússza ezt a kalandot − térdelt fel, majd felnyúlt a keverőpult mellé, a dermedtre hűlt kávéért, amit még valamikor este 10-kor hozott magának a folyosói automatából. − Amúgy érdekes, hogy csak fáradtság van rajtam, szerintem a turné miatt is. De csalódott nem vagyok, az semmi esetre sem − merengett és Jinhwan jó hallgatóságnak tűnt, miközben Philip tovább élte az emlékeket. − Talán egy kicsit örülök is, mert már nem lógok ki a sorból, így vannak bizonyos jogaim − húzta el a száját. − Igaz, nem arra, amire valójában vágyom, de ezzel is megelégszem. Tudom, mikor kell félreállni és − nézett most a fiatalabbra. − neked is ezt ajánlom. Lisandroként lehetett volna esélyed, ha te vagy az első, akivel Aurora találkozik, de most hiába voltál te az első, a sármod nem működik Linán.

Jinhwan elgondolkodott. A hyung átlátott rajta, ki sem kellett mondani a gondolatait, azok tisztán látszottak szemében. Alig észrevehetően bólintott, hogy megfogadja a tanácsot, és bár érezhető volt mozdulatában a hezitálás, azonban nem adta jelét annak, hogy meghátrálna. Amúgy se nagyon tudott még mit kezdeni azokkal a hatásokkal, amit az új erő - amit visszakapott Nadesda kegyelméből - váltott ki belőle. Ő maga is érezte, hogy sokkal inkább várja a flörtölést, mint korábban, pedig már azelőtt is playboynak tartották a srácok.

Tudta nagyon jól, hogy esélytelen Zhelannal szemben. És még ha Lina nem is fogadta volna el a kínai srácot, a következő, aki felkelthette az érdeklődését, az Nam-gil volt, a halottlátó. Aki kedves volt, intelligens és törődő, gyökeres ellentéte az egykori dalnoknak. Mellette Lina mindig biztonságban lehetett. Nem úgy mint Jinhwan mellett, aki a flörtölésben élte ki a flusztráltságát, a magányát és a rejtett haragját a magány miatt, amit sokszor érzett. Ezért is hajlott rá, hogy megfogadja Nam-gil szavait.

Leült a másik mellé a padlóra, hátát ő is az asztalnak vetette és úgy figyelték Philip hangtalan agóniáját, ahogy próbálta feldolgozni az információkat.

És közben egyikük sem sejtette, hogy valaki a város másik pontján látja minden mozdulatukat.

A tükörben bámulta szép metszésű arcát, mint aki nem bír betelni a saját látványával. Annak ellenére, hogy tudta, mindez csak annak a mágiának köszönhető, amit magával hozott oly sok éven keresztül, köszönhetően annak a kis nebántsvirágnak a De Paulis házból, akit a természet olyan korcsai vettek körbe élete legnagyobb részében, mint a ribanc Narcossa vagy a gyilkos Szalamandra, de Margery leginkább Gerlét gyűlölte közülük, mert miatta vált számkivetetté a palotában, és miatta vesztette el az esélyt, hogy beházasodjon egy gazdag családba Juliano révén.

Még az sem okozott számára megnyugvást, hogy alkalmanként kacérkodhatott a kapitány embereivel, a bizalmasaival, mint amilyenek az ikrek voltak.

Szeme összeszűkült, ahogy eszébe jutott Silvestro és Dario. Mielőtt Aurorát behálózta volna az ördögfattya mágus, annyi értékes információt tudott kicsikarni a két harcosból lopott együttléteik alatt, amikkel kivásárolhatta volna a saját szabadságát. Ha lett volna akkoriban mersze egyáltalán ahhoz, hogy felkeresse a De Paulis család ellenlábasát, Giovanni Medicit. De persze, a büszkesége értékesebb volt, mint az, hogy eladja magát egy újabb nemesúrnak. Meg hát szeretett játszadozni Juliano barátaival, főleg Silvestroval. És az a büszke férfi sosem vette észre, hogy Miranda mindig átverte.

Dühösen fújtatott egyet, majd elfordult a tükörtől, hogy visszasétáljon a dohányzóasztalhoz, és töltött magának egy pohár vörös bort.

A lehető legtestesebb, legvörösebb nedűt választotta, amely már-már olyan sűrű és sötét volt, mint az alvadóban lévő vér. Margery szerette nézni hogyan hagy nyomot a pohár felszínén az ital, ahogy ide-oda lötyögtette. De most nem okozott számára megnyugvást a látvány, pedig lassan már rituáléként ismételte a mozdulatot. Faustát - Kathyt - elkapták. Már abban a pillanatban tudta, hogy a lány elbukott, amikor az megtörtént egy hónappal korábban. Az entitások, amik követték minden parancsát, rögtön tájékoztatták.

Akkor Margery megfogadta, hogy saját kezébe veszi a dolgokat, a bosszút, amit be akart váltani így századok után is. Ha már hatalmat kapott, akkor használja is. Ez a gondolat vezérelte, amikor néhány órával korábban elküldte az egyik imp-démont, hogy kövesse azt a külföldi srácot, akiben még most is ugyanúgy zubogott a nyers szexualitás, mint abban a régi életben, Firenzében. Philip nem érezhette a lény jelenlétét, ahhoz túlságosan is kevés volt, de Margery tudta, hogy ugyanezt már nem tudná megtenni sem a kisasszonnyal, sem a sárkányvérűekkel. Lina és Nadia, na meg a nő fiai túlságosan erősek voltak még egy ilyen pokolbéli lény számára is, mint amilyen a démonfattyú volt.

Azonban a kapcsolat a lénnyel hirtelen megszakadt pár pillanattal azután, hogy belekortyolt a borba.

A szőlő íze megkeseredett a szájában, ahogy felismerte, valaki megtörte a varázslatot, amit használt.

Dühösen vágta a falhoz a kristálypoharat, a szilánkok véres hópelyhekként hullottak a földre és Margery egy újabb démont hívott elő.

− Úrnő, a férfi felébredt − dünnyögte a lény. − Mind a kettő visszanyerte a tudatát.

Az orvosasszisztens arca vörösbe borult a haragtól. 

− Meg kellett volna gátolnotok, így már túlságosan erősek lesznek együtt. Azt nem hagyhatjuk. És még Faustát sem találtátok meg − kiáltott rá.

A démon nyakán kidagadt egy izom az erőlködéstől, ahogy próbált ellenállni a nő mágiájának.

− Erősen védik és nem tehetünk semmit. Valami hatalmasabb áll mellettük, amin még a te erőd sem lenne képes áthatolni.

− Nélküle viszont nem járhatunk sikerrel, keressétek tovább − fordult el és megragadta a boros üveget, amiből nagyon kortyolt. − Ezúttal nem csúsznak ki a kezünkből.