Natsuki kisimított egy nedves tincset a homlokából, majd tétován megbirizgálta a nyakörvet.

Az ágyban egyenletesen lélegző lányt bámulta a szobaajtó mellett állva, aztán, mint akinek elgyengültek a lábai, lecsúszott a fal tövébe.

Teljesen összezavarodott: egy halálisten, aki haldoklik? Ennek semmi értelme.

Amikor kutyaként visszatért a házba, Ayame hullaként feküdt. Akkor úgy érezte, soha ilyen ürességet nem tapasztalt még. Ha a lány eltűnt volna a semmiben, valahogy nem lett volna értelme annak, hogy újra tudjon bízni azokban, akik miatt idekerült: az emberekben. Annyi évszázadon keresztül gyűlt benne a harag azok miatt, akikért imádkoznia kellett volna, vagy megtanítani rá őket, és mégis elfordultak a Mennyei hatalmaktól, hogy a tőle néhány méterre fekvő lányban reménysugarat látott.

Ahogy Ayame egy kóbor kutyával bánt, vagy egy olyan emberrel, aki látszatra felette állt, valójában egy nagyobb fivér, aki mégis alárendelt, ahogy a yakuza mondja, megvillantotta a róka előtt: létezik még emberiesség.

Zavartan temette tenyerébe arcát.

Amikor megette az első adag húst, és a lány megjelent, Natsuki, majdnem elharapta nyelvét döbbenetében. Egyetlen pillantással mérte végig a konyhaajtóban állót. Az irezumi tetoválás szinte égette a rókatündér szemét, ahogy Ayame bokájától követte felfelé végig a lábszáron, a combon át, hogy végül a rövid pizsamanadrág alatt eltűnjön. Mintája és színe éles kontrasztban állt a hálóruha fehérségével.

Natsuki számára furcsának hatott Ayame témaválasztása: a rózsák vöröse és sárgája, a lepkék kékje, a csipkeminta és a tüskés indák feketéje művészi munkát jelentettek, és a kádban volt alkalma közelebbről is megszemlélni: alig észrevehető volt a hegek mélysége és a bőrfelület sérülése, Natsuki mégis tudta, hogy hagyományos módon készültek a rajzok.

Irigyelte Ayame bátorságát.

A hegyes bambusszal és a természetes úton, növényekből kinyert festékkel dolgozott a tetováló, és a fájdalom elviselhetetlen volt. Az a rajzolat, amit a lány magán viselt, éveket kellett, hogy igénybe vegyen.

Kíváncsivá tette, vajon Ayame mennyi idős: nem lehetett több huszonötnél, így még iskolásnak kellett lennie, amikor elkezdték.

Ayame mosolyogva, később nevetve fürdette meg, ő pedig szemlesütve élvezte a törődést, amit addig még soha nem kapott meg. Elmerült a lány mosolyának, különös szemeinek ragyogásában, amik lassan úgy szívták magukba, mintha semmi más nem létezne a világon.

Elvörösödve jutott eszébe az ölelés, amikor a lány a konyhában magához húzta és sírt. Ezt sem tudta hova tenni.

Natsuki beletúrt nedves hajába, majd megdermedt a mozdulat közben.

Ayame megcsókolta.

Naot.

És mégis őt.

Így csak még szégyentelenebbnek tartotta saját magát, ahogy kutyaként bámult a lány után, majd volt olyan balga, hogy megrázza magát, és a két részes pizsama csupa víz lett.

Ayame akkor is nevetett, amikor törölközőt terített Naora, szelíden megsimogatta a feje tetejét, majd elfordult, és megszabadult vizes ruháitól.

Natsuki nem is tudta, mitől zavarodott össze leginkább abban a pillanatban: a lány hátsó felének gömbölyűsége, derekának íve vakította–e el, vagy a hátát díszítő félkész tetoválás a szél tépázta halott fáról, aminek ágain hollók ültek, gyökerei pedig hozzácsatlakoztak a combjáról a csípőjére és oldalára felfutó rózsaindákhoz.

Döbbenten tűrte, hogy Ayame megtörölgesse, aki aztán felkacagott mély hangján, amikor látta, hogy Nao – vagyis ő, Natsuki – milyen megilletődve pislog a hevenyészve magára kapott köntösben feszengő lányra.

Valójában a rókatündér sehogy sem tudta elszakítani pillantását a melleiről, amiket alig takart el az anyag. Kétségbeesve próbálta máshova koncentrálni figyelmét, végül a felemás szemeket találta meg.

Szeretetet látott bennük, amit már rég nem tapasztalhatott.

A rókatündér úgy gondolta, lassan olyan dolgokba süllyed bele, amiket már elveszettnek hitt.

És mindezt Ayame számlájára írta.

Át kellett értékelnie magában az emberekhez fűződő viszonyát, miközben arra is rá kell jönnie, mi vezeti a halálistent.

Azt, amelyik most békésen aludt az új albérlet ágyában.

Az előtérben égve hagyott lámpa fénye a nyitott ajtón keresztül a takaró alatt alvó Ayaméra vetült, óhatatlanul is arra kényszerítve Natsukit, hogy ráfigyeljen.

Az egyenletes szuszogásban semmi jelét nem érezte a korábbi fájdalomnak, mégis, a suttyomban megjelenő, és az este folyamán lassan duzzadó aggodalomtól köd borult az Inari róka lelkére.

Fogalma sem volt róla, milyen lehet valakiért ennyire aggódni. A tény, hogy Ayame úgy bánt a kutyával, mint egy igazi baráttal szokás, átbillentette Natsukit az érzelmek apátiáján.

Másnap együtt reggeliztek a maradék tőkehalból és az öregasszony omlettjéből. Ayame az asztalról adta neki a falatokat, miközben Natsuki kutyaként is tudta, nem sokat lehet mellette, mert a Vadmacskák várták a próbára. De lebukni semmiképpen nem akart.

Amikor a lány átment a csinosodó szalonba az új mintákkal, a róka eltűnt a házból.

Egy csendes utcában alakult emberré.

– Késtél! – Aki fel sem nézett a gitár hangolásából.

Natsuki csak vállat vont, és ledobta magáról a dzsekit.

Barátja abban a pillanatban emelte fel a fejét, gyanakodva lépett hozzá, és megszagolta.

– Női parfüm. Csajnál aludtál.

A róka elfintorodott. Erről el is felejtkezett. Még mindig rajta volt Ayame samponjának illata, amivel Naot fürdette meg.

Üres tekintettel nézett Aki vigyorgó arcába.

– Nem olcsó ribanc, az már biztos – a gitáros gúnyosnak ható szavai mellbe vágták.

Karja önkéntelenül mozdult, és vékony ujjai Aki torkára fonódtak. A róka szemében megjelenő düh vérvörös rózsákat gyújtott arccsontjától a füléig.

– Nattsucchi – nyögte a szorítás alatt a férfi.

Sawada abban a pillanatban lépett a róka mögé és fogta le karjait, mielőtt még nagyobb probléma kerekedhetett volna belőle.

Aki összegörnyedve köhögött.

– Megérhette az éjszaka, ha a haverodat is kinyírnád érte – suttogta karcos hangon.

Natsuki újra megindult volna, ha a basszusgitáros nem fogja erősen.

– Fejezzétek már be! Te meg ne hergeld tovább, Aki.

Az Inari róka kitépte magát Sawada kezéből, és a másik elé lépett. Gyűlölettel a szemében nézett rá, és Aki döbbenten hátrált meg.

– Mi a bánat ütött beléd?

Natsuki nem felelt, inkább elfordult és a mikrofonhoz lépett.

Ő sem értette a hirtelen indulatot, amit a még váratlanabb védelmező ösztön váltott ki belőle. Valahol mélyen azonban érezte, Ayame máris berágta magát a szívébe.

Reszkető kézzel gyújtott rá, amint felötlött agyában a gondolat.

– Vegyük végig a számokat, aztán délután találkozzunk a Shimatakiban. Hazamennék – hangja szokatlanul üresen kongott.

Úgy tűnt, Saito és Aki nem hallják ki hangjából a változást, bár mindketten feszülten figyelték a hirtelen haragú Natsukit. Sawada azonban nem állta meg szó nélkül:

– Fogod bírni?

A rókatündér úgy meredt rá, mintha először látná, majd elhúzta a száját.

A mindig megfontolt és óvatos Sawada. Sosem változik, bár ő is benne van mindenben, amiben a többi tag. És mégis ő az egyetlen, akinek a tanácsaira Natsuki ad.

De ezt a helyzetet, hogy adja elő bármelyikőjüknek is? Tuti, hogy idiótának néznék, ha elmondaná. Nem. Azt mégsem teheti. Akkor inkább maradjanak meg abban a hitben, hogy nővel volt. Bár, ha jobban belegondolt…

Ami azt illeti....

A róka végigjátszotta magában egyetlen rövid pillanat alatt az éjszakát.

Ayame valóban nő. Igaz, kicsit vézna, csontos, elég magas, és az arca sem hétköznapi, de van benne valami, amit megéri felkutatni.

Nemcsak állatként, hanem emberként és férfiként is. Ahhoz ellenben az kell, hogy a bizalmába férkőzzön, és a lány ne úgy nézzen rá, mint a véres húsra. Ezt viszont csak úgy tudja elérni, ha érdeklődést mutat. Nem hagyatkozhat csak azokra a dolgokra, amiket kutyaként fedez fel mellette. Rá kell vennie majd valahogy őt, hogy kimondja előtte is azokat, amiket Nao előtt szemrebbenés nélkül.

Natsuki bólintott egy mély sóhaj kíséretében.

– Fogom bírni, hidd el, Sawada. Majd a koncert után alszom.

– Éjszaka nem ment, mi? – röhögött elfordulva Saito.

– Leszállnátok már rólam? – villantotta rá a szemét a róka.

A dobos felemelt kézzel jelezte, hogy nem bocsátkozik vitába, de látszott, magában jól szórakozik.

Még csak dél volt, de Natsuki már az estét várta. Nemcsak a fellépés miatt, hanem mert tudni akarta, Ayame ígéretéhez híven tényleg eljön–e a kerület fesztiváljára. Így legalább lehet esélye tiszta lappal indulni nála. Úgy döntött, meghívja vacsorázni – ha már a lány akaratán kívül kétszer is megetette.

Magában belevörösödött az emlékbe, főleg, hogy annyit evett kutyaként, hogy azt hitte, kidurran. Még mindig nem érezte magát éhesnek, és a sokadik elpróbált dal után sem volt fáradt. Mintha a táplálkozás erőt adott volna neki. Bár kissé karcosnak tűnt a saját hangja, a többiek nem tettek megjegyzéseket, és ez megnyugtatta.

Lehet, hogy csak kicsit pihentetni kellett, bár legbelül sejtette, hangjának gyengülése valaminek a jele, amiről nem tud, de nem is akar tudomást venni.

Kora délután szótlanul biccentett a többieknek, és a saját lakásába igyekezett. Egyrészt semmi értelme elmennie Ayaméhoz, másrészt nem is lenne ereje.

A zuhany alatt állva engedte el magát, és a nappaliban bömbölő punk–rockot használva háttérzörejnek, ordított.

Tehetetlenségében, csalódottságában vagy dühében, még maga sem volt benne biztos. Abban ellenben igen, ha azt akarja, hogy a halálisten felfedje szándékait, a legjobbat kell magából kihoznia. Na meg férfiként is fel kell keltenie az érdeklődését.

Ebben azért nem volt annyira rossz. Volt ezer éve gyakorolni a csábítás művészetét. Tudta, hogyan közeledjen, csak ki kellett ismernie a prédát.

Eszébe jutott a lány alakja, a minták a bőrébe vájva, a fűszeres, mégis édes illat, ami otthonosságot és biztonságot árasztott. A felemás szempár lágy csillogása, a szempilláin ringatózó könnycseppek. Ayame törékenysége sütött át rajtuk, valahol mégis brutálisnak és szenvedélyesnek érezte. Egyetlen rövidke pillanatra megfordult a fejében, hogy kevés a yakuzalánnyal szemben, és nem tudta hova tenni ezt az érzést.

Fásultan választotta ki ruháját, amit a koncerten is viselni szándékozott: a magasszárú bakancs hanyagul csak félig volt befűzve, a terepszínű térdnadrág fiatalabbnak mutatta kinézeténél, a fekete ing ujját feltűrte, fölé nem is vett semmit.

Az egész alakos tükörben bámulta magát.

Össze volt zavarodva.

Senki nem keltette fel még így egy rókatündér természetes kíváncsiságát, és Natsukinak rá kellett döbbennie, a lány úgy érte ezt el nála, hogy nem is tett igazából… semmit. Ettől csak még titokzatosabb volt a szemében, és úgy döntött, meghódítja, hisz a szíve megremeg már a neve hallatán is.

Fél óra múlva már a Shimataki teraszán ült: a vezetőség a fesztivál alkalmából megengedte, hogy Kimiko a kolléganőivel székeket és padokat tegyen ki az utcára, és ezt kihasználva Natsuki kiült az egyik napernyő alá egy üveg sör társaságában.

Hunyorogva bámult a napfénybe, a mai imákat Amaterasunak ajánlva fel. Nem volt igazán jó viszonyban sohasem a Fényes Istennővel, most mégis úgy érezte, rá kell támaszkodnia, akármilyen nehezére is esik. Az Ő melegsége töltötte el akkor, amikor Ayaméra gondolt öltözködés közben, és az Ő erejét látta visszaköszönni a vékony lányban. Az sem volt utolsó szempont, hogy a legfőbb istenség engedte meg neki, hogy ennyire hosszú életet éljen, és egyedüli természetfeletti lényként szemtanúja lehetett a császári vérvonal kiválasztásának.

Bármennyire haragudott a halandókra, a kötelességét mindig megtette. Ezt senki nem vethette a szemére. Ebből a szempontból példás róka volt, még akkor is, ha nem volt az a tipikus tündér.

Kezdve ott, nem az ő műfaja volt mások megtévesztése és az elméjükben vájkálás.

Ráadásul hímként jelent meg a halandók világában; ezer éve ugyanúgy nézett ki, bár külsején apró változtatásokat végre tudott hajtani, mint például a hajszínváltás. Ellenben róka alakban még mindig csak öt farka volt, de bundája már a hold ezüst sugaraira emlékeztetett. Persze, az alakváltás is könnyebben ment, még ha néha az alkohol hatására meg is rezgett a léc az önuralma alatt. Elmerengett az emlékekben és érzelmeiben, észre sem vette, mikor hunyta le a szemét és aludt el.

Álmában keskeny ujjak könnyű érintéssel simítottak végig arcán, és szelíd hang szólongatta a nevét.

– Natsuki… Natsuki.

Kényszerítette magát, hogy résnyire nyissa szemeit, de sehogy sem sikerült.

– Natsuki, le fog égni az arcod – kuncogott Ayame.

A róka szemhéja meglebbent a hangra. Első pillanatban nem is fogta fel mit lát, újra be kellett csuknia, majd a meglepetéstől tágra nyitotta.

A napfény glóriaként ölelte körbe a lány fejét, haja lófarokban bukott előre, arcán halvány mosoly játszott, ajka láthatóan csillogott a szájfénytől, mandulametszésű szemét finoman ívelő fekete tus hangsúlyozta ki, nyakának kecses vonalát rózsaszín és lila mintás kimonó hajtókája emelte ki.

Natsuki majdnem hátradőlt a látványtól.

– Ayame… nincs ebben meleged? – semmi értelmes nem jutott eszébe, csak a felemás szemeket bámulta döbbenten.

– Egyáltalán nincs – egyenesedett ki a lány, miközben egy sört nyújtott át a rókának.

Natsuki zavartan nézte az italt, majd újra a szürke–barna szempárt.

– Csatlakozhatok? – emelte meg Ayame a kezét, felmutatva a sajátját.

– He? – a fiú csak pislogva figyelte, amint a hűvös üveg az ujjai közé csúszik.

– Nem vagy ma valami fogékony – ült le mellé a padra a furcsa lány, és Natsuki nem bírta levenni arcéléről a tekintetét.

– He? – Natsuki képtelen volt felfogni azt, amit lát.

Ahogy azt sem, amit érzett. A szíve úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasából, és a semmiből jött öröm végigszáguldott ereiben.

– Zavarlak? – halkult el Ayame valahova a lassan gyülekező tömegbe bámulva. – Nézd – vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna, és Natsuki azon kapta magát, hogy úgy hegyezi a fülét, mintha Nao lenne –, nem akarom, hogy azt hidd, rád akarok akaszkodni. Meg sem fordult a fejemben, ha te nem ajánlod fel, hogy… – fordult el; fedetlen nyakszirtjén csalóka játékot űzött a napfény, fehérebbnek mutatva bőrét és sötétebbnek a halálistenek jelét – ismerkedjünk meg.

– Meghívhatlak vacsorázni? – nyögte Natsuki továbbra is a lány arcát bámulva, fájdalom jele után kutatva.

Legalábbis ezt magyarázta be magának.

– Egész nap azon gondolkodtam, mit értettél az alatt – folytatta Ayame, meg sem hallva a kérdést. – Nem vagyok épp az a fajta, akit csak úgy meg akarnak ismerni – súgta, majd hirtelen a róka felé fordult, meglepődve: a felemás pupilla kitágult, azzal fenyegetve Natsukit, hogy belesüllyed. – Mit mondtál?

– Vacsorázol velem? – fészkelődött a róka. – Úgy… úgy gondoltam, kezdhetném ezzel – nézett zavartan a kezében tartott sörre –, amolyan bocsánatkérés–féle, amiért leöntöttelek.

– Te most viccelsz velem, igaz? – Ayame a róka felé nyúlt, két ujja közé fogva a döbbent Natsuki állát és maga felé fordította a fejét.

– Ezt most mondd úgy is, hogy a szemembe nézel.

A róka elmerült az őt fürkésző szempárban. Úgy érezte magát, mint amikor a lány Naot fürdette. A pillanat belefagyott a zaklatott időbe, nem is jutott el tudatáig a kis téren gyűlő tömeg zaja, a színpad hangbeállításainak dübörgő visszhangja, az sem, hogy zsebében megszólalt a telefonja.

A halálisten megbabonázta.

– Miért bánsz úgy velem, mintha a barátod lennék? – érdeklődött halkan.

Ayame ajka résnyire nyílt, apró mosoly született meg körülötte:

– Az akarsz lenni, nem? Nem tudom, hogy kell csinálni, lehet, hogy rosszul indítottam?

– Nem, csak… vagyis, igen – vigyorgott zavartan a róka.

– Lehet, hogy a legszívesebben felkennélek a falra a bunkóságod miatt, de attól még érző embernek tartalak – mondta szégyenlősen Ayame. – Viszont hajlandó vagyok kompromisszumokra. Nem foglak megverni, ha nem viselkedsz tapló módon velem.

– Rendben – biccentett a róka, végül is erre hajlandó volt, mert nem Ayame tehetett róla, hogy ilyen lett, hogy így kell viselkednie.

– Amúgy, hogy van a fejed? – jutott eszébe.

Ayame arcán pír ült egy fél pillanatig, és Natsuki döbbenten tapasztalta, ő maga rémült meg:

– Rosszat kérdeztem?

– Ne értsd félre. Meglepett, hogy érdeklődsz. A nagyapámon és Kazuón kívül senki sem foglalkozik ezzel. Elkönyvelik, hogy hisztéria, vagy elfogadják, hogy sosem leszek harminc – vont vállat a lány.

– Miért? – érdeklődött belekortyolva a sörbe, hogy egy kicsit elszakítsa tekintetét a lánytól.

– A vizsgálatok szerint valami egész komoly, de még semmi konkrétat nem tudtak mondani. Én meg már belefáradtam az orvosokhoz járásba.

Natsuki rásandított. Úgy érezte, a halálisten hazudik, de nem tette szóvá. Valami szöget ütött a fejében, és az aggódást lassan a tettvágy mosta el. Felpattant, és kezét nyújtotta a lánynak.

– Akkor ma elfeledtetem veled a fájdalmat – nem akart tudomást venni a lány meglepett pillantásáról. – Ugye meghallgatsz minket? – hajolt le megfogni a vékony csontú kezet.

Bőre alatt érezte a vibrálást, az erekben végig suhanó vér áramlását is érzékelte. Észre sem vette, hogy hosszú pillanatok óta simogatja az ujjpercek kiálló csontocskáit, csak, amikor Ayame kényszeredetten elhúzta.

– Natsuki… ne feszítsd túl a húrt! – súgta. – Ismerkedés ide vagy oda, kérlek, ne legyél ennyire bizalmaskodó.

– Én… bocsánat – zavarodott meg saját magától a róka, sehogy sem bírta félretenni a befogadott kutya érzelmeit, aki magában a farkát csóválta.

– Megnézlek. Utána ehetünk – mosolygott fel a rá a lány, az aszimmetrikus arcról mintha eltűnt volna a korábbi napok homálya.