Nyolcadik fejezet

Az átok

A férfi leszállt a lóról, és elengedte a kantárt.  Mivel hozzászokott, hogy neki mindenki engedelmeskedik, nem is kötötte ki az állatot. Magas, szikár alakját elfedte csillogó páncélja.  

Sisakját levéve lát hatóvá váltak kemény arcvonásai, amit a szakálla nyúlánkká és hegyessé alakított. Kék szeme akár az acél: vágott és szúrt. Ahol csak meg - je lent, tisztelettel vegyes félelem fogadta. Imádta látni az emberek szemében lévő félelmet. Megvető - en nézte most a kis házat, és kopogás nélkül, kicsit lehajtott fejjel bement az ajtónyíláson.  

Sára felállt, ahogy a szikár alakot meglátta. Varrni valóját a székre tette, és állva, várakozón nézett a jöve - vényre. Nem csak a pazarul díszített, kényes ruhájáról  ismerte meg a rettegett grófot, már régen, nagyon régen  beleívódott a zsigereibe ez a hang és ez a fölényes arc. Fájni kezdett megtöredezett térde, érezte újra az áporodott pince szagát, a vas szorítását, hallotta a csont ropogását…  

– A grófnő? – csattant a kérdés, ahogy a férfi szeme megszokta a félhomályt.  

– Elhunyt, uram, ahogy a gyermek megszületett.  – Szóval igaz... Mennyi ideje is? – a kérdés közöm - bös nek tűnt, de tele volt fenyegetéssel.  

– Lassan negyedik éve lesz annak, uram… Ön külhon ban háborúzott…  

– Három teljes éve? – motyogta maga elé a férfi megszakítva a nő magyarázkodását. Három éve akkor a járandóság se járna! – tette még hozzá keményen.  

Sára nem merte mondani, hogy a gyermek vér szerinti jogán járna... Remény... Hogy illik rá ez a név!  Nem ismert meg – gondolta. – Sokan voltunk akkor, lehet, hogy nem is ismerne meg soha. 

Ez a gondolat visszaadta a magabiztosságát.  Határozottsága, amely miatt a faluban annyira tisztelték, visszatért.  

– S a gyermek? Most hol van? – kérdezte a férfi.  – Kint, uram, az állatokat eteti.  

– És miért nem öltétek meg? – lépett egyet előre fenyegetően az asszony szemébe fúrva tekintetét.  Sára lehajtott fejjel válaszolt:  

– Egészséges gyermek volt, uram. Egyetlen bába sem vállalta ezt a felelősséget.  

– Nem, mi? – szólt gúnyosan a férfi a szavába vágva.  Lassú, unott léptekkel körbejárta a szobát, megérintett  egy-egy ablak előtt lógó csipkét, szem ügy re vette  mintájukat, majd közömbös hangon hozzátette: – A testvérem zabigyereket hoz a világra az egész család  szégyenére, és folyamatosan apasztja a kincstárunkat  úgy, hogy már nem is él. Mily csodálatos!... Azt rebesgetik, hogy foggal született – fordult meg hirtelen –, hogy boszorkány!  

A boszorkány szóra mereven az asszonyra bámult.  Oly erő és szándék volt a kijelentésben, hogy Sára akaratlanul válaszolt:  

– Igen uram.  

– Gyáva, hazug népség! – csattant fel a férfi élesen.  – Nem mertétek megtenni, mi? A járandóságot meg viszitek! Még hogy nem mertétek?! Akkor, megte - szem én! Írmagja sem maradhat az átkozottnak!  

Ezzel kardját kihúzva elindult az ajtó felé. Sára ön tudatlanul kiáltotta el magát.  

– Reményke, fuss!  

A gróf megtorpant. Úgy értette: „Reménye, huss!”  Keményen, ölésre készen tartotta a kardját, és az asszony felé fordult.  

– Te vagy a banya, vénasszony! Az utódodat ne veled, he? – és féloldalas léptekkel elindult felé.  Sárában a régi fájdalom feloldódott, az elkerülhetetlennel szembe nézve valami felfoghatatlan nyugalom áradt szét benne. Érezte, a férfinak nincs már hatalma rajta. Gúnyosan, gyűlölettel telve sziszegte:  

– Ha úgy lenne, uram… te már nem élnél.  A férfit megakasztotta a pimasz tegezés, és a vakmerő kijelentés, amely oly erővel és nyíltan lett kimondva, hogy kétség sem fért hozzá, hogy igaz.  Ha nem ő az, akkor honnan? Honnan ez a keménység? – tűnődött, s lazított kardja tartásán, miközben kissé összehúzott szemmel fürkészte az asszony arcát. – Bizonyosan a kis boszorkától kapja az erejét – gondolta még.  

Abban a pillanatban nyílt az ajtó. Remény csak azt hallotta, hogy a nevét kiáltják. Már megint elfelejtettem valamit – gondolta. S míg ment, meglátva az idegen lovat, beszélni kezdett hozzá.  

– Ó, de szép vagy! Mindjárt jövök, akkor majd játszunk, jó?  

A ló leengedte hozzá a fejét, nagy sörénye megcirógatta a kislány arcát. Erre a gyermek elnevette magát, de ment tovább a házba.  

A ló követte őt egész az ajtóig, és még tovább: a fejét is bedugta utána az ajtónyílásba.  

Csak akkor húzódott vissza, mikor a gazdáját észrevette.  

A lányka bent egy idegen férfit látott, és mögötte nénje gyűlölettől eltorzult arcát. A férfi hirtelen felé fordult egy hosszú, fényes késsel a kezében.  

Hű, de mérgesek – gondolta magában.– Jobb, ha már most megbánok mindent, akkor talán kevesebb büntetést kapok.  

Ezzel lassan letérdelt, majd fehér, hálóingszerű zsákruháját a térde alá tűrve imára kulcsolta a kezét, és lehajtott fejjel várta, hogy elmondják neki, mi is a bűne.  

Sára ránézett a gyermekre, érezte a szorítást a mell kasában, a szárazságot a nyelve alatt, a verítéket a hátán. Nem tudott se mozdulni, se szólni. Kitágult szemmel, meredten állt. A férfi, mikor nyílt az ajtó, magasba emelte kardját, hogy lecsapjon vele. A térdre hulló, fehér ruhás kislány látványa azonban megakasztotta a mozdulatot.  

Megállt az idő. Csak a galambok búgását lehetett hallani.  

Gyászruhában van, és felkínálja magát – suhant át a férfiban a gondolat, miközben felrémlett a múltból, egy dohos pince mélyéről a régi átok. „És gúnyosan rád tekint majd a halál angyala, mely téged is megtalál gróf, téged is megtalál egyszer!” 

Remény érezte, hogy a feszültség csökken a szobában, így pajkosan felsandított a férfira. „… mert gúnyosan rád tekint majd...” kongott a gróf fejében.  

Pár pillanat múlva hirtelen leengedte a kardját, majd határozott, sietős léptekkel kiment a szobából. Még hallani lehetett, amint „átkozott némber” kiáltással felült a lovára, és elvágtatott. Remény meglepetten nézett utána.  

Sára remegve rogyott a székre, nem értette a helyzetet. Csak egyetlen dolog jutott el a tudatáig, hogy a kislány megmenekült. Mellkasára szorította a kezét, csukló zokogásba kezdett.  

A megkönnyebbülés könnyei lemosták a rettegést az arcáról.  

Remény értetlenül felállt. Hátranézett a nyitva hagyott ajtóra, majd újra nénjére. Már nem gondolt a büntetésre. Nénje sír.  

Odament hozzá, s kis kezével megsimogatta a nő haját, majd lágyan elvette kezét az arca elől, és az ölébe mászott.  

A nő elfordított arccal hagyta.  

Remény elvette a mellkasra szorított eres kezet is, és odatette a saját kezét.  

Sára érezte, hogy a szorítás enged, a belsejében lassan elsimul a fájdalom, és csak a béke marad utána.  Reményre nézett.  

A kislány félrebillentette a fejét, és elmosolyodott.  Másik kezecskéjével megsimogatta az asszony arcát.  – Meggyógyítasz? – kérdezte Sára suttogva, majd nagyot nyelt.  

– Hát persze! – mondta Remény vidáman, és egy kis kacajjal leszállt Sára öléből. Kifele indulva azonban még visszafordult:  

– Miért, nénje, beteg vagy?

Megrendelheted: www.peripenna.hu