Első fejezet

A lélegzetem is visszatartom, hogy halljam, az övé egyenletes. Lassan kikúszom mellőle az ágyból. Másodpercekig vagy percekig csak nézem. Egész este nem volt ilyen nyugodt az arca. Szemei és vonásai állandóan üldözéstől tartva kémlelték a világot ma este. Most csak a hűs huzat, ami a testéhez ér, nyugalom és béke szállta meg. Egy légy zizegteti szárnyait, hangja elhal az egyenletes szuszogás mellett. Halomba dobált ruháim felkapom, kezem a kilincsen matat, és még eközben sem merem levenni a szemem róla. Attól tartok, elillan az álma, rettegek, mit mondanék, ha felébredne. Ha tétova kék szemét rám emelné, és ezzel is ezer és egy szó hagyná el a száját… kimondatlanul. Félek. Inkább rettegek. Megbántam-e? Dehogy! Megtenném-e megint? Persze!

Kitapogatom a fegyvert. Ott van, ahol hagytam, oly könnyű lenne, és mégis oly piszok nehéz! Csak egy lövés innen a szívbe, ami éppen kint van a takaró alól. Talán fel sem eszmélne, mire vége lenne. Könnyem csordul, nem bírom megtenni. Olyan sokat jelent és olyan hamar lopta magát a szívembe! Amennyire a könnyfátyol engedi, körbekémlelek a szobában, mindent jól az emlékezetembe vések. A tegnap éjszaka képei, ahogy egymásnak estünk. Mindig kérdő tekintete... Mennem kell, későre jár. Mégis ráemelem a fegyvert, a szívére célzok, ahogy tanították. Kicsit lentebb, mert visszaránt. Tudom, hogy nem merem megtenni. Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá. Pedig olyan nagy az ár, amit fizetnem kell a gyávaságomért. Mintha érezné… a szeme kinyílik…