5. fejezet
Ahogy a Hiúz mondta, valóban pár napon belül elhagyták az Oázist. Mentek, mert máshol volt rájuk szükség. Számos tájat bejártak, némelyikről Nash még soha nem is hallott. Ezen felbuzdulva út közben elkezdett térképet rajzolgatni a helyekről, amerre jártak, bár Liam hamar letörte, hogy ő ezen már rég túlesett, meg is mutatta neki, hogy mire jutott. Végül megegyeztek, hogy a maradékot majd együtt folytatják, ha ismeretlen vidékre érnek.
Sehol nem maradtak igazán sokáig, mindenhol legfeljebb egy-két évet töltöttek el, de akadt olyan is, ahol pár napnál sem maradtak tovább – a feladatuk hosszától és bonyolultságától függően. Az Oázisban azóta nem jártak, a Hiúz folyton rajta tartotta a szemét az embereinek és kapcsolatainak köszönhetően, de egyszer sem tért vissza a teljes csapattal. Ha történt is ott valami, az titokban ment végbe.
Az eltelt tizenkét évben Nash hűen követte a csapatot, tanult, s felnőtt nővé cseperedett. Hamar beilleszkedett közéjük, már néhány hónap után az Árnyakat tartotta a valódi családjának, mintha Ralph és Deren soha nem is léteztek volna. Teljesen megfeledkezett róluk, életének minden pillanatát az Árnyak közti lét töltötte ki. Hét éve kapta az első önálló küldetését. Hét éve avatták be hagyományosan, és azóta ékesítette a bal alkarja belsejét az Árnyak tetoválása. Imádta ezt az életet. Liammel, Sethtel, Theóval és Emerillel tökéletes és összehangolt kis társaságot alkottak, később csatlakozott még hozzájuk egy nála valamivel fiatalabb fiú, Oliver is. Igaz, Emeril mindig mindenben igyekezett teljesen pártatlan lenni, és mindenkivel egyenlő időt tölteni ebben a nagy családban, mégis akkor voltak a legjobbak, ha ő is velük volt. Ők voltak a Hiúz legmegbízhatóbb tanítványai, amit kőkemény munkával, teljes odaadással és elkötelezettséggel sikerült maguknak kiérdemelniük. Az Árnyakon belül nem voltak különbségek, mindenki egyenlő volt, mindenki dolgozott mindenkivel, de ők együtt voltak igazán jók. Theo volt az Árnyak orvosa, Emeril az illúziók és dalok mestere, Seth volt az erő, Liam a precizitás, Oliver a logika és a tervezés, Nash pedig a gyorsaság és az ügyesség. Ahogy idősödött, teste nyúlánkká ért, alkata leginkább az elfekre hasonlított, a haja sötétbarna színe fakóból vörösbe kezdett hajlani, emiatt és ravasz ügyessége miatt el is nevezték maguk között Kisrókának. Az egész csapaton belül mindenkinek megvolt az erőssége, a Hiúznak pedig tökéletes érzéke volt a kisebb csoportok összeválogatásához a különböző küldetéseknek és feladatoknak megfelelően. Márpedig azokból rengeteg volt.
Sehol nem tétlenkedtek, mindenhol bővelkedtek tennivalókban, de olyan is megesett, hogy néhányukat távolabbra küldték. Az eltelt évek alatt Nash rengeteget tanult, s a szervezetet is jobban átlátta. Az Árnyak szinte az egész kontinensen jelen voltak. Minden királyságban a legnagyobb központokban voltak állandó őrszemeik, akik figyelemmel kísérték az ottani történéseket, s mindig jelentettek a Hiúznak. A legtöbben maguk kérték a kihelyezésüket, de akadtak, akiket küldtek, néhány helyen cserélődött is az őrség. Maga a csapat magja pedig mindig úton volt, s ott táboroztak le hosszabb ideig, ahol nagyobb szükség volt rájuk. Az őrség miatt minden megállónál volt állandó táboruk, amikor teljesen új helyre mentek, akkor is leggyakrabban egy felderítő csapat ment előre. Nasht egészen lenyűgözte ez a szervezettség, bár kár is volt meglepődnie, elvégre ez egy több száz éve fennálló társaság volt, és állítólag a mai vezetője nem más, mint maga az alapító. Szerencsésnek érezte magát, hogy a része lehet – bár végül igazat kellett adnia a benne kételkedőknek, hisz ő maga is meglátta a dolog árnyoldalát.
A kiképzés valóban kőkemény volt, több alkalommal is érezte, hogy a saját határait feszegeti, neki végül sikerült, de látott ő is olyanokat, akik belehaltak… épp eleget. A szíve szakadt meg értük, de tudta, hogy nem tud semmit tenni… A legtöbben akkor is meghaltak volna, ha ott maradtak volna, ahonnan jöttek – akárcsak ő maga. Szerencsére többen is átmentek a próbákon, nekik ott segített, ahol csak tudott, többekkel össze is barátkozott. Így került be közéjük Oliver, az angyalarcú örökijfú a kusza, szőke göndör fürtjeivel. Egy pillantás alatt a kis csapat fogadott öccsévé vált. Kedvelte a fiút, csendes és visszahúzódó volt, de páratlan tervezőképességgel és térlátással rendelkezett. Az életük egyáltalán nem volt egyszerű… de sosem választott volna mást.
Legutóbbi feladatára épp Oliverrel együtt küldték. Sosem járt még olyan messze egykori otthonától, mint akkor. Útjuk egészen nyugatra vitte őket a Rempath hegység lábához. Azon túl már csak Kordrin vad rengetegei választották el őket a tengertől, ám azokba az erdőkbe senki nem merészkedett. Hivatalosan Illindria királyságához tartoztak, azonban már régóta különálló területként tekintett rájuk mindenki. Aki egyszer oda betette a lábát, sosem tért vissza, az ott élő lények senkit nem tűrtek meg maguk között. Manók és apró tündérek éltek erre, de ez volt az otthona a kentauroknak is, s az a legenda járta, hogy a rengeteg mélyén az erdő istenét őrzik és védelmezik. Erre délen a Rempath választotta el Kordrint a lakott területektől, s a pengeéles sziklák már önmagukban elvették a kíváncsiskodók kedvét a vadon felderítésétől, s ha ez nem lett volna elég, a hegyek között tanyázó kísértetek a maradékot is elijesztették. Természetesen így is akadtak, akik ennek ellenére nekivágtak az ösvényeknek, ám a kevésbé bátrak inkább a hosszabb utat választották, s tettek északra egy többhetes kitérőt, hogy biztonságosabban meg tudják közelíteni Kordrin határait. Legalábbis ők azt hitték, hogy az biztonságos…
Egy időben Nash is eljátszott a gondolattal, hogy megkeresi a kentaurokat, most azonban hálás volt, hogy csupán a Rempath lábáig kellett menniük. Pontosabban az ott elterülő városba, Surean-ba kellett eljutniuk. Aprócska város volt ez, Illindria legdélebbi pontján. Az itteni helytartó megengedhette magának, hogy király módjára kastélyban éljen, melyet évezredekkel ezelőtt még a törpök építettek, ám a háború után aki megmaradt közülük, elmenkült innen, s a helyüket emberek vették át. A roppant kastély a sziklafalba mélyesztve állt két éles lejtő között, előtte a völgyet betöltve terült el a város. Lakói bányászattal keresték a kenyerüket, ennek köszönhetően alig akadtak itt koldusok, a bányában ugyanis mindig mindenkinek volt munka. Talán épp ezért volt lehetséges, hogy itt az Árnyaknak sem volt állandó központja, csupán néhány őrszemük élt a városban egy apró házikóban. Nem zargatták őket, mert ők sem ártották bele magukat semmibe. Arra az esetre a Hiúz külön embereket küldött. Ezúttal Nasht és Olivert.
Az egyik magasabb ház tetején ücsörögve kémlelték a várost. A feladatuk egyszerű volt: felkutatni és megölni egy bizonyos Raymond Moneth nevű nemesembert, aki újonnan rabszolgatartással foglalkozott – habár ez már több évszázada tiltott volt, épp elég embert fizetett le, hogy zavartalanul űzhesse. Nashnek a gyomra is felfordult a gondolattól. Minél hamarabb ki kellett iktatniuk, mielőtt még több nemest behúzna az üzletbe. Őrszemeiknek hála, már tudták, melyik házat kell keresniük. Megtudták azt is, hogy a drága Moneth úr meglehetősen kedveli a partikat, ahová számos más előkelőséget is meg szokott hívni, s előszeretettel mulatja át velük az éjszakát – és nem veti meg az élvezeti szereket és az orgiákat sem.
Legalább egy patkánnyal kevesebb lesz, gondolta Nash, mikor megkapták a feladatot.
- Szóval megint be kell osonnom egy nemes villájába, ráadásul egy parti kellős közepén, úgy, hogy lehetőleg senki ne vegyen észre – szólalt meg Nash, majd sóhajtott egy nagyot.
- Továbbra is ott van az a lehetőség, hogy kurtizánnak adod ki magad, és úgy férkőzöl a közelébe – vonta meg a vállát Oliver, s Nasht a hideg is kirázta.
- Nem, erről nem is akarok hallani többet. Nem fogok kurtizánt játszani – csattant fel, még a gyomra is felfordult a gondolattól, s ahogy Oliver elképzelte a jelenetet, egészen fülig pirult.
A jó vizuális képességeknek is megvoltak a hátrányai. Halkan krákogott egyet, s zavartan megigazította a csuklóján az alkarvédője szíját.
- Nos… igazából nem véletlen, hogy téged küldtek. Megvannak a… khm… képességeid, te lopózol a Hiúz után a legjobban a csapatban – felelte, érezte, hogy el fog tartani egy darabig, míg kiűzi a fejéből a képet.
Nash hátrafordult, ahogy meghallotta a fiú zavart hangját, de amint meglátta a pírt az arcán, felkuncogott. Képtelen lett volna haragudni rá a felvetés miatt. Oliver újra megköszörülte a torkát, s komolyabbra vette a szót.
- De komolyan, Nash… Meg se kottyan neked egy ilyen villa. És én is ott leszek a kertben, hogy azonnal tudj jelezni, ha bármi gond történik.
Nash elmosolyodott, s a fiú vállára tette a kezét.
- Tudom, Oliver.
A fiú zavara végre enyhült, s ő is visszamosolygott. Bár Nashnek sosem volt igazán testvére, Oliver mégis olyan volt neki, mintha a kisöccse lett volna – s vele együtt a kis csapatuk minden tagjának. Mégsem becsülték le soha a tudását, teljesen egyenrangú volt velük mindenben.
- Nem véletlen az sem, hogy te vagy itt velem – kacsintott rá Nash. – Mi a terved?
Oliver végre egészen összeszedte magát, s kimászott a tető szélére. Meglehetősen közel voltak a célpontjuk villájához, innen egészen ráláttak. Nash követte, s figyelt minden apró részletre.
- Nos, szerencsére az illető olyannyira a mulatságaira költheti minden pénzét, hogy a villa tervezésénél nem erőltette meg magát. Klasszikus stílusban épült, amivel minden városban találkoztunk már. Fényűző, díszes udvar, középen hatalmas hall, nyilván itt folynak a találkozók is; két oldalsó szárny, és egy külön épület a rabszolgáknak. A kéményekből ítélve a keleti szárny a cselédeké, a nyugati az úré és a vendégeké. Minden bizonnyal az a hatalmas, kertre néző erkély tartozik Moneth szobájához.
- Pf… Ezek a fennhéjázó nemesek mind egyformák – forgatta a szemét Nash, de aztán ismét Olivernek szentelte a figyelmét.
- A legegyszerűbben ott az erkélynél tudsz bejutni.
- Én és az egyszerűség? – vigyorgott féloldalasan a lány, Oliver csak sóhajtott egyet.
- Kérlek, ne akard túlcifrázni. Így sem lesz egyszerű, mert meg kell várnod, hogy egyedül legyen, az pedig meglehet, hogy csak reggel lesz, mikor elküldi a kurtizánokat.
- Remek. Szóval még hallgatózhatok is. Másra sem vágytam – sóhajtott Nash, Oliver pedig elmosolyodott.
Ismerte már. Nash olyan volt, akár a tűz, képtelen volt nyugton megmaradni, ha tehette volna, mindig pörgött volna. Nem tudott tétlenül várakozni küldetés közben sem, ha csak tehette, mindent gyorsan és hatékonyan elintézett. Igazából irigyelte a lendületéért, mindig is csodálta miatta.
- Megpróbálhatsz korábban is bejutni, de akkor is ki kell várnod, hogy egyedül legyen. Nem…
- Tudom, nem láthatnak meg. Kár, hogy a kis nemesünk ennyire szereti a fényűző mulatságokat.
- Még mindig kiadhatod magad kurtizánnak – vigyorodott el Oliver, de már csak heccelte a lányt.
- Nem leszek kurtizán! – nevetett Nash, s összeborzolta Oliver haját, de aztán felrántotta a csuklyáját, s elindult lefelé a tetőről.
Kezdett sötétedni. Oliver követte a példáját, majd utána ugrott.
*
Késő éjszakára járt, s a villában a mulatság a tetőfokára hágott. Nash émelygett, ahogy megérezte a mindenféle élvezeti szerek illatát, ezúttal a szája elé is kendőt kötött, hogy kevésbé zavarja. Nem lenne szerencsés, ha ő is elbódulna. Moneth erkélye alatt, az árnyékban rejtőzve vártak Oliverrel. Idáig gyerekjáték volt bejutni, a villát védő őrök java is csatlakozott a szórakozáshoz. Az egész birtok harsogott a zenétől és a mulatozó emberek kacajaitól és kiáltozásaitól. Több órája nem lankadt a hangulat, Nashnek pedig kezdett elege lenni a várakozásból.
- Nem várok itt tovább, bemegyek, megkeresem Monethet – súgta oda Olivernek, s a fiú beleegyezőleg bólintott.
Nash összeszedte magát, s a fal kiszögelléseit és egy futónövény indáit használva felmászott az erkélyre. Első szabály: sose hagyd, hogy bármilyen futónövény telepedjen meg a faladon, futott át az agyán, s magában kuncogott. Milyen felelőtlen ez a Raymond Moneth… Így megkönnyíteni a dolgát…
Amint felért, a falhoz lapult, s hallgatózni kezdett. Úgy tűnt, még nem jutott el a szobákig a mulatozás, az emeletről ugyanis semmilyen hangot nem hallott. Helyes. Lesz lehetősége körülnézni. Mielőtt elindult volna, utoljára leellenőrizte a felszereléseit: a két alkarvédőjén a csatokat, s az alájuk rejtett parányi pengéket, az övtáskáiban a mérgeket, kötszert és füstbombákat, a derekára erősített ikertőröket, a combjára szíjazott keskeny tőrt, s a csizmájába rejtett kést. Megmozgatta a kezeit, hogy a vére egyenletesen áramoljon, s kisimította az arcából a haját, ami kibomlott a szoros fonatokból. Készen állt, érezte a tagjaiban a kellemes bizsergést, a bevetés előtti izgalmat. Bármennyire is szörnyűnek tűnhetett egy hasonló gyilkosság, élvezte ezt az életet. Életeket vett el – de tudta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszik, s ezzel az egyetlen tettével számos más életet megmentett. Mélyen beszívta a kellemesen hűs éjszakai levegőt, majd elővette a tolvajkulcsát, hogy kinyithassa az erkélyajtót.
A szoba fényűző volt. Falait trófeák és állatok lenyúzott prémjei borították, közéjük egy-egy aranyozott keretű festmény és díszes kandeláberek ékelődtek. Az erkély melletti fal előtt kapott helyet a terebélyes, baldachinos, bársonytakaróval és selyempárnákkal ékesített ágy. Legalább négyen kényelmesen elfértek rajta. Az ágy egyik oldalán egy szekrény foglalt helyet, már előre odakészítettek rá egy öblös boroskancsót, mellette több borospohárral, s valamiféle szárított növényt, amiről Nash nem akarta tudni, hogy micsoda. Másik oldalt egy méretes ládikó, rajta súlyos lakattal, a sarokban pedig paravánnal elválasztva a mosakodóhely. Az ággyal szemben gardóbszekrény és néhány polc sorakozott, melyek telis-tele voltak érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal. Volt ott csiszolt drágakő a helyi bányából, aranyszobrok, szelencék, némelyek jól felismerhetően elf és törp származásúak voltak. De helyet kapott mellettük néhány kőből készült ereklye is, talizmánok, súlyos pecsétekkel ellátott tekercsek, még egy kristálygömb is. Nash felhorkantott. Micsoda babonás illető lehet ez a Moneth…
Óvatosan körülnézett, hogy talál-e valahol valamiféle rejtett csapdát, esetleg titkos ajtót, de semmi hasonlót nem lelt, csupán a mértéktelen fényűzést. A fejében elraktározott mindent, amit csak tudott, majd csendben az ajtóhoz lépett, s kiosont a folyosóra. Teljesen üres volt. Sehol egy őr vagy cseléd, s úgy tűnt, hogy a vendégek közül sem vette még igénybe senki a szobákat. Amilyen halkan csak tudott, a falhoz lapulva a folyosó vége felé lopakodott. Nem, az egyik szobát mégiscsak használták már. A szemét forgatta a kiszűrődő, félre nem érthető hangok hallatán, s továbbhaladt. A folyosó balra kanyarodott, itt csupán jobb oldalról nyíltak szobák, balra ablakok sorakoztak, ahonnan egyenesen az udvarra lehetett látni. Az ablakokat súlyos függönyök keretezték, előttük széles párkányokat alakítottak ki, ahonnan kényelmesen lehetett kémlelni az udvari történéseket. Nash most épp ezt tette. Kihasználta a hatalmas, egészen a padlóig leérő függönyöket, s az egyik ablak sarkában elhelyezkedett úgy, hogy akkor se vehessék észre, ha valaki mégis erre járna a folyosókon.
Az udvar mostanra jobban hasonlított egy kéjbarlanghoz. Fél- és teljesen meztelen emberek vonaglottak és vedeltek, literszámra folyt a bor és egyéb más szeszek. Akadt ott étel is rengeteg, ami csak szem-szájnak ingere volt. Számos heverőt és padot kihozattak az épületből, hogy az előkelőségek kényelmesen mulatozhassanak a szabad levegőn is. Nash biztos volt benne, hogy ha több időt töltött volna a városban ahhoz, hogy többet megtudjon a főnemesekről, most számos igencsak fontos személyt felismert volna. S ahogy jobban végigpásztázta az embereket, megtalálta köztük, akit keresett.
Könnyen megismerhető volt hullámos, élénkvörös hajáról, hegyes kecskeszakálláról és a mellkasán lévő méretes tetoválásról. Azt mondják, valami jelentése van azoknak a kusza vonalaknak, de inkább úgy tűnt, viselője egy igencsak kellemetlen heget próbál meg takarni vele. És cseppet sem szégyelli mutogatni, minthogy jelenleg is félmeztelenül ücsörgött az egyik heverőn. Körülötte lengén öltözött vagy teljesen ruhátlan nők sürögtek-forogtak, szőlővel és egyéb egzotikus gyümölcsökkel etették, simogatták, ahol csak érték. Láthatóan tetszett a férfinak… Nash elnyomott egy felmordulást, s unottan, fejét az ablakkeretnek döntve figyelte az eseményeket.
Már kezdett elgémberedni a lába, mikor Moneth végre felállt a heverőről, s Nash felkapta a fejét. A férfi még egyszer rávigyorgott a mulatótársaira, némelyikkel váltott még néhány szót, majd egy feltűnően szemrevaló, félmeztelen kurtizán társaságában elindult befelé az épületbe. Nash felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Arra számított, hogy kisebb orgiát fog rendezni a szobában, de így sem rossz, sőt. Összeszedte magát, s lemászott az ablakból, kissé átmozgatta elgémberedett tagjait, s visszaindult a szobába. Csendben elhelyezkedett a paraván mögött, majd elővette a combjához rögzített kecses tőrt. Szerette ezt a darabot, szinte olyan vékony volt, akár egy hajtű, s olyan apró vágásokat és szúrásokat lehetett vele ejteni, melyeket az áldozat meg sem érzett. Főleg ha bódító szerek hatása alatt állt… Belemártotta a tőr hegyét az egyik, táskájában lévő idegméregbe, s várt. A türelem sosem volt az erénye, de nem volt hiábavaló a több éves kiképzés. Hamarosan meg is hallotta a közeledő párocska hangjait, s megfeszült, akár az ugrásra kész ragadozó.
Nyílt az ajtó, s belépett rajta Moneth, s szorosan hozzásimulva a nő is. Nash várt, míg becsukták az ajtót, majd hirtelen előbújt, alig észrevehető mozdulattal megszúrta a nő combját, s vissza is húzódott a paraván mögé. Alig egy pillanat volt az egész. Moneth és a nő is meglehetősen ittas volt már, dülöngélve jutottak el az ágyig, ám a férfi képtelen volt tovább megtartani az egyensúlyát, azonnal hátra is vetette magát, s húzta a partnerét is. Pillanatok alatt lekerült róluk a maradék ruha is, s a nő hangosan nyögdécselve vonaglani kezdett a férfin. Nash csak a fejét fogta, és még ez tartotta magát ügyes kurtizánnak…
Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnia, a méreg a felhevült véráramba kerülve hamar hatni kezdett, s a nő lassanként elvesztette az uralmát a teste fölött. Moneth annyira részeg és tompa volt, hogy ebből semmit nem vett észre, ugyanúgy csókolta, fogdosta és hágta tovább a partnerét, mintha mi sem történt volna. Nash előbújt a paraván mögül, s közelebb sétált az ágyhoz. Ahogy odaért, előhúzta az övéből az egyik tőrét, feltérdelt, s a magatehetetlen nőt egy egyszerű mozdulattal lefordította a férfiről a földre. Moneth erre már felkapta a fejét, s ahogy meglátta maga fölött az orgyilkost, rémülten hátrálni kezdett. Nash lehúzta az arcáról a kendőt, s szélesen, ördögien elvigyorodott, akár egy ragadozó, s amint észrevette, hogy a másik kiáltani készül, a szája elé emelte az ujját, csendre intve őt. A férfi tekintetében halálfélelem csillant, kezét védekezően maga elé tartotta, ám mielőtt akár egy hangot is képes lett volna kiadni, penge villant, s a torkából meleg vér bugyogott elő. Némán tátogott, kezeivel mintha még próbált volna az élet utolsó fonalaiba kapaszkodni, majd hátrabicsaklott a feje, s élettelenül az ágyra hullott.
Nash arcában megrándult egy izom, ám aztán teljesen közömbösen nézett végig az áldozatán. Tiszta munka volt. Ha valaha is érzett bármiféle viszolygást a gyilkolástól, az mostanra teljesen kiveszett belőle. Nem lett szívtelen, ó, korántsem lett az. Csupán az könnyítette meg a dolgát, amit eddig látott a világban; a számtalan sanyarú sorsú embert, és amit ők elszenvedtek az ilyen Moneth-féle senkiktől. Ezek már rég halottak voltak, csak még nem tudtak róla. Akkor haltak meg, mikor náluk alacsonyabb származásúakat kínoztak. Egyetlen pillanatra sem sajnálta őket. Megtörölte a tőrét a takaróban, gondosan visszarakta a helyére, majd lemászott az ágyról. A nőre sandított, aki azóta is magatehetetlenül feküdt a földön. A méreg hatása még eltartott egy jó darabig, így volt még egy kis ideje.
Képtelen volt egyszerűen csak elmenni, mint aki jól végezte a dolgát. Feltúrta Moneth holmiját, bár a felfordulásban nem volt egyszerű, de megtalálta végül, amit keresett. Az övére csatolva, az ágyban hevert egy kisebb kulcscsomó. Leoldotta, majd végigpróbálgatta a kulcsokat az ágy melletti láda lakatján. Végül az egyik elfordult a zárban, s a lakat nagy kattanással kinyílt. Felnyitotta a láda tetejét, s hamisan elvigyorodott. Épp, ahogy sejtette, tele volt arannyal, drágakövekkel, tömött erszényekkel, és mindenféle csecsebecsékkel. Nem habozott, máris fogott fél tucat erszényt, s egyenként az övére kötötte őket.
Már épp elégedetten visszazárta volna a ládát, mikor valami halvány, derengő fényt vélt előtörni az arany közül. Egy apró, vészjelző hang megszólalt a fejében, de képtelen volt hallgatni rá, a kíváncsisága erősebb volt, s elkezdte feltúrni az aranyat. Mégsem képzelődött, valóban fény szűrődött ki közülük, egy alig ökölnyi, faragott márványszoborból áradt. A hasán valamiféle pecsét volt, az bocsátotta ki magából a fényt, pulzált, szinte mintha élt volna. Nash a homlokát ráncolta, kivette a szobrot, ám ahogy közelebb emelte az arcához, hogy jobban megnézhesse, megcsípte az ujját, mintha apró villámütés érte volna. Meglepődött a furcsa érzéstől, ijedtében kiejtette a szobrot a kezéből, s ahogy az földet ért, megrepedt.
A repedésből éles, vakító fény tört elő, Nashnek a szeme elé kellett kapnia a kezét, s mikor a világosság valamelyest halványult, s újra képes volt körbenézni, nagy meglepetésére egy alakot látott a szoba közepén. Olyasmi volt, akár egy elf, vékony, karcsú testű, ám jóval magasabb, talán még emberből sem látott ekkorát, s a feje tetején elágazó szarvak – vagy inkább agancsok? – meredtek hátrafelé. És a szemei… a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Megtört volt. Térdepelt, ám a kezei magasan a feje fölött lógtak bilincsbe verve, mintha egy láthatatlan falhoz lenne hozzáláncolva. Nem élő volt, inkább tűnt kísértetnek vagy látomásnak, s Nash óvatosan közelebb kúszott hozzá, hogy jobban megnézhesse, ám ekkor az alak megmozdult, s ő ijedten hátrahőkölt. Amaz mintha álmából ébredt volna, úgy nézett körbe a szobában, akár egy riadt kismadár, mellkasa szaporán hullámzott. Nash ámult, sosem látott még hozzá hasonló lényt, meg akarta volna érinteni, szólni akart volna hozzá. A férfi – vékony, csontos arcából és lapos mellkasából annak tűnt – végül ránézett, tekintete átható, szinte már égető volt.
- Megtörted a pecsétet… – lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női.
- Ki vagy te? – bukott ki Nashből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről.
- A nevem Gwychyrrhean. A Rempath egyik driádja vagyok.
- Hogy lehet, hogy még sosem láttam hozzád hasonlót?
- Mi, driádok sokezer évvel ezelőtt, még az első emberek előtt éltünk. Mi vigyáztuk a Rempath csúcsait és Kordrin szent erdeit. Mára már egyetlen élő társunk sem maradt, de sokunk szelleme sosem hagyta el Vysterát, hogy eskünket megtartva halálunk után is óvhassuk a vidéket.
- Mi történt veled? Hogy kerültél… ide? – pillantott a driád csuklóit tartó bilincsekre.
- Moneth. Évek óta vadászott már ránk, míg végül engem sikerült fogságba ejtenie ebben a bálványban. Ezzel az erőmet fel tudta használni, hogy megkeresse Rempath legtermékenyebb bányáit – arcán bánat és megbánás suhant át, mintha csak árulásnak tartaná, amit akarata nélkül kellett véghez vinnie. – A pecsét tartott fogva a bálvány belsejében, s hogy ezt megtörted, onnan kijuthattam.
- De hisz még mindig rab vagy… – kúszott közelebb Nash, s a bilincseket vizsgálta. – Mondd, hogyan tudnám ezeket megtörni?
A driád megmozdította a kezeit.
- Ezeket a bilincseket egy varázslat hozta létre. Hogy eltűnjenek, fel kell olvasnod a bálvány hátán a szöveget. Akkor én is szabaddá válok.
Nash újra felvette a szobrot, ám ahogy megtalálta rajta az írást, egészen kétségbe esett. Sosem látott még ilyen írásjeleket.
- Én ezt nem tudom elolvasni… Nem ismerem ezt a nyelvet…
- Segítek – mosolyodott el a másik.
Azzal Nash mintha csak megvilágosodott volna, a fejében szinte álomként szavak kezdtek formálódni. Látta, hallotta, érezte őket, sosem hallott még hasonló beszédet, mégis értette a szavakat, tudta, mit kell mondania. És mondta. Maguktól jöttek ki a torkán a hangok, ahogy olvasta a sorokat, a bálvány a kezében vibrált, morajlott. A driád csuklója körül a bilincsek izzani kezdtek, s ahogy Nash a szöveg végére ért, egyszerűen elpattantak, s a férfi végre szabad lett. Alakja ragyogott, ahogy végre kiegyenesedhetett, arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, barátom… Kiszabadítottál… – lehelte boldogan, s fejet hajtott a lány előtt. – Örökké hálás leszek neked.
Nash leírhatatlan boldogságot és megtiszteltetést érzett, örömében képtelen volt megszólalni, csak nézte őt áhítattal telve.
- Most vissza kell térnem a hegyekbe. Rendbe kell hoznom, amit általam tönkretettek. Búcsúzom, barátom. Tudd, hogy Rempath hegyei közt mindig menedékre lelsz. És ha eltévednél, egyvalamit jól jegyezz meg… A sorsok tükre minden titkot felfed.
Azzal a driád még egyszer fejet hajtott, majd az alakja elemelkedett a padlótól, felragyogott, s szertefoszlott. Ahogy Nash lenézett a kezére, látta, hogy a bálványból is csupán por maradt, mintha soha nem is létezett volna. Extázissal töltötte el az iménti jelenés, s most, hogy a driád visszatért a hazájába, az érzés is kezdett halványodni, s átadta a helyét a zavarvodottságnak. Mégis mit jelent az utolsó mondat? Mi a csoda lehet a sorsok tükre? Mit akart ezzel mondani?
Tompa nyöszörgés ütötte meg a fülét, s szeme sarkából apró mocorgást látott. Kezdett kiürülni a méreg a nő szervezetéből. Nash csendben szitkozódott, s újra áttúrta a ládában az aranyat, míg végül megtalálta, amit keresett. Nem csalódott, az ilyen Moneth-félék mind rajongtak az értékes fegyverekért. Előhúzott a ládából egy vékony, díszes tőrt, s a nőhöz sétált. Amaz kábán pislogott fel rá, fogalma sem volt, hogy hol van.
- Sajnálom, drágám. De találni kell valami bűnbakot. Más kuncsaftot kellett volna választanod – szólt Nash, majd leszúrta a nőt.
Megvárta, míg elhagyja az élet, s amint kilehelte a lelkét, kihúzta a tőrt a nő mellkasából, s a kezébe tette. A kapzsi szerető története mindig hatásos, aki a pénzért elteszi láb alól a gazdag férfit. Ám annak még az utolsó pillanatban sikerül megbosszulni a tettet, s még a halál után is ragaszkodik az aranyához.
Nash még egyszer végignézett a szobán. Végzett itt. S a tudat, hogy egy driádot is sikerült kiszabadítania, akit ugyanaz a Moneth ejtett fogságba, akivel ő az imént végzett, a bűntudat legapróbb szikráját is kioltotta benne. Kisétált az erkélyre, s amint meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja, lemászott Oliverhez.
- Minden rendben? Zajt hallottam, és fényt láttam bentről… – kérdezte a fiú aggódva, s Nasht fürkészte, hogy talál-e rajta valami sérülést.
- Igen. Még nagyobb rendben is, mint lehetne – vigyorodott el Nash, s félrehúzta a köpenyét, hogy a fiú láthassa az erszényeket. – Ma éjjel meglepjük a sureani nincsteleneket.
*
- Ez mégis mit jelent? A sorsok tükre felfed minden titkot? – kérdezte Oliver, mikor órákkal később, napkelte után egy távoli tetőn falatoztak.
Nash mindent elmesélt neki, ami a szobában történt, s Oliver ámulva hallgatta a driád történetét, látszott rajta, hogy máris elképzelte őket, hogyan nézhettek ki sokezer évvel ezelőtt, milyen lehetett akkor a táj, s hogyan védték a betolakodóktól. Imádta a régmúlt időkből származó történeteket, távolian varázslatosnak tartotta őket, arcáról sugárzott a csodálat.
- Fogalmam sincs – felelte Nash, ahogy egy újabb falat sajtot tett a szájába, de az ő tekintete is a távolba révedt, a hegyek közé. – Talán valami rejtvény lehet.
- Igen, valószínűleg – gondolkodott el Oliver, ahogy elszakította magát a legendáktól.
- Mi lehet az a sorsok tükre?
- Nem tudom. Talán az emberi lélekre célzott vele… A belső szemünkre, a megérzéseinkre. Hogy ha a megérzéseidre hallgatsz, nem lehetnek előtted titkok.
- Hm… Meglehet… – gondolkodott el Nash is, de a lelki szemei előtt ismét a driád képe jelent meg, s képtelen volt tovább foglalkozni a rejtvénnyel. – Sosem hallottam még driádokról – jegyezte meg, s Oliver arca ismét felragyogott.
- Én sem. De csodálatos nép lehettek! Biztonsan harmóniában éltek a természettel, a növényekkel, az állatokkal… Szerintem ők lehetnek azok a szellemek a hegyekben, akikkel a kalandorokat riogatják!
Nash csendben kuncogott. Oliver mindig is inkább a könyvek és a logika embere volt, a csendes szemlélő, akiből, ha jó családba született volna, tudós lehetett volna. Szerette őt ilyennek látni, mikor hagyja, hogy a kedves legendái magukkal ragadják. Ilyenkor még a szokásosnál is fiatalabbnak tűnt, kék szeme ábrándosan csillogott.
- Elképzelhetőnek tartom – felelte mosolyogva. – Talán ők lehetnek az okai annak is, hogy Kordrinből még senki nem tért vissza, aki oda merészkedett.
- Igen, biztos vagyok! Sőt! – Oliver szemében tűz gyúlt, mint aki épp most világosodott meg. – Szerintem közülük való az erdő istene is, akiről a legendák szólnak!
- Hogy egy driád, mint isten? – hőkölt hátra Nash, majd maga elé képzelte Gwychyrrheant, fennséges alakját, ragyogó szemét, folyókra jellemzően nyugodt arcát, s a fején az agancsokat. – Végül is… Akár ez is megeshet. Nem láttam még az isteneket, de az erdőét épp ilyennek tudnám elképzelni.
- Mit gondolsz, talán minden istenünk valójában halandó volt? És csak a legendák adtak nekik isteni képességeket?
- Ejha, soha ne emlegess ilyeneket Liam előtt… – nevetett Nash, Liam volt a csapatuk legvallásosabb tagja.
- Komolyan kérdeztem. Végül is, sosem hallottunk a driádokról, de aki meglátja egyikük szellemét, könnyen hiheti istennek. Lehetséges, hogy éltek régen más fajok is, amiket mi, emberek nem ismerünk, és ugyanúgy hihetjük az emlékeiket isteneknek. Talán mi magunk teremtjük őket a hitünkkel.
Nash lágyan elmosolyodott.
- Te nagyon bölcs vagy, Oliver – felelte, majd visszatért az evéshez, de a fiú nagyon is elgondolkodtatta.
Sosem tartotta magát igazán hívő embernek, épp ezért soha nem is gondolkodott el az istenek mivoltján, csupán elfogadta őket, s hogy vannak, akik imádkoznak hozzájuk. A nap, a hold, az erdő, a víz, a sors, a fény, a sötétség, a szerencse, a termékenység, az élet, a halál, a levegő istenéhez… s még sok olyanhoz, akikről ő sem hallott.
Mielőtt bármelyikük újra szólhatott volna, motoszkálás hangjait hallották balfelől, s ahogy odafordultak, látták, hogy az egyik helyi őrszemük mászik fel hozzájuk. Kezében egy papirost tartott.
- Levél érkezett a Hiúztól – szólt, majd átnyújtotta nekik a papírt.
Nash keze enyhén remegett, ahogy kihajtotta, s elkezdte olvasni. A következő feladatról volt szó benne. Az újabb úticéljuk innen párnapi járásra délkeletre, Syramisba vitte őket, a Folyóvidék legnagyobb városába, ami a hatalmas Sakh folyó deltájában terült el. A helyi szokásoknak megfelelően a Folyóvidéken nem királyok uralkodtak – minden egyes városnak megvolt a saját helytartója, külön kis birodalmakat kiépítve uralkodtak teljes hatalommal a saját településük fölött. Ide tartott most az Árnyak magja, s ide kellett nekik is indulniuk, ha elvégezték a feladatukat, hogy csatlakozhassanak a Hiúzhoz és társaikhoz.
Könyv elérhetőségei: https://shop.newlinekiado.hu/
https://shop.newlinekiado.hu/
