5. fejezet

A kétkedő próbája

Anna asszony az előzmények ellenére felépült, és a kisfiú minden alkalommal mohón szopva anyja emlőjének minden édes cseppjét, gyorsan gyarapodott. Hat hét után el is hagyhatták a szülőszobát, és a templomban illő fogadtatásban részesültek, kis misét is mondtak az új jövevény érkezése alkalmával.

Az öreg kalmár pár nappal előbb érkezett vissza a városba, és a mise alatt hallotta a hírt, hogy a Magda névre hallgató füvesasszony milyen módon volt eszköze az Úr kegyelmének. Így aztán nem várta be Grétát, hogy eljöjjön a rendelt kelmékért, hanem ő maga ment régi vetélytársa házába.

– Azt hallottam, hogy nemcsak kereskednek az ifiasszonyok a füvekkel, hanem már gyógyításra is adták a fejüket! – Lépett az udvarba kissé fitymáló arccal. Alaposan körülnézett a ragaljára akasztott száradó növényeken, majd a raktár nyitott ajtajához lépett.

A helyiségben kevés világosság adódott a piciny, ökörhályog ablakból, így az ajtót napközben mindig nyitva hagyták. A sarokban álló nyitott tűzhelyen valami főzet rotyogott. Remény nem akart a sürgölődő cseléd mellett alkalmatlankodni. Amúgy is jobban szeretett egyedül, zavartalan dolgozni. Ez volt az ő kis szentélye.

Kissé zavartan, és feszélyezve követte hát a kalmárt, aki mindenféle invitálás nélkül lépett be, nézegette a polcokon lévő tálkákat. A kis zacskókat időnként az orrához emelte, dörmögött valamit, majd tovább nézelődött.

– Kéne egy kis segítség köhögésre – jegyezte meg Reményhez fordulva, és a lány arcát fürkészve felmutatta az egyik kis vászonzsákot, amit csipkebogyó, csalán és bodzavirág keveréke töltött meg.

– Arra ne azt vigye! – válaszolta a lány, és az öreg kezéből kivette a zacskót.  – Az csak meghajtja a vizet magából. Köhögésre a bodzának a bogyóját vigye vagy a lándzsás útifűből egy nagyobb adagot… Már ha száraz és ugatós nyavalya gyötri. Az majd felszakítja a nyákot.

Marcelo halványan elmosolyodott, majd visszafordult a polcok felé.

– Látom van kömény, mandula, kakukkfű… Ez mi? Hársfavirág? Nagyon jó… – morogta szinte maga elé, ahogy a kis zacskókat tovább szagolgatta, és a kirakott fejjel lefelé felkötött csokrokat forgatta. – Orbáncfűből viszek. Az epém igen sokat kínoz… Rozmaring… Fokhagyma… Ebben mi van? – Egy nagyobb csupor tetejét emelte fel, majd mikor megcsapta az orrát a kiáramló erős szag, gyorsan vissza is tette.

– Fokhagymás méz – válaszolta nyugodtan a kérdezett. – Az is jót tesz köhögés ellen – tette még hozzá.

– Szúnyogűző illatfüvet is tartasz? – kérdezte újra a kalmár.

– Igen – válaszolta Remény, és leemelt egy nagyobb zacskó citromfüvet a szemben lévő polcról. – De nem csak arra jó…

Marcelo kérdőn nézett rá, majd visszafordult a portékákat vizsgálgatni. A lány egy darabig nem folytatta a gondolatot, kissé elbizonytalanodott. Miért nézelődik ez az öreg így, ha köhögésre keres írt nála? Egyébként nem is hallotta a férfit köhögni. Aztán úgy döntött, mégis befejezi, amit elkezdett, bár kissé kelletlenebbül, mint eddig.

– Álmatlanság ellen vagy emésztésre, evés utáni maró, égő érzés enyhítésére is alkalmatos.

– Tényleg ért a gyógyfüvekhez – jegyezte meg a talján nyugodtan az orra alatt. – Bár jobban tenné, ha inkább férjet keresne magának, mint más rendes lány.

Járkált még egy darabig, majd lassan Reményhez fordulva megkérdezte:

– Máshoz is konyítasz? Főzetekhez, kenőcshöz, balzsamhoz, egyéb jóféle gyógyírhez?

– Sok dolgot ismerek – tért ki a válasz elől Remény, mert nem tudta, hogy az öreg, mogorva kalmár hova akar kilyukadni.

– Igen… Igen… – válaszolta Marcelo szinte oda sem figyelve, és mivel körbeért a helyiségben, hirtelen szembefordult a lánnyal és megkérdezte:

– Hát kígyómérget árulsz-e?

– Kígyómérget? – nézett rá a lány csodálkozva.

– Azt… Itt sok van a kastély szirtje alatti sziklákon és az erdőségben. Anélkül mit sem ér a tudományod, ha nincs ilyen portékád! Füvesasszonynak sem tarthatnak, gyógyítónak meg végképp nem – tette hozzá fitymálón.

– Nem is tartom magam gyógyítónak – jegyezte meg a lány most már dacosan. Viszont felkeltette a kíváncsiságát a kérés. Eddig senki nem keresett nála ilyesmit.

– Ott nem volt kígyó, ahonnan jöttél? – kérdezte az öreg figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

– Volt, de nem volt mérge. Ízletes is volt, amikor megsütöttük.

A kalmár erre elfintorította magát, mint aki valami iszonyatosan undorító, barbár dolgot hall.

– Hát egyél sokat, ha van gusztusod hozzá, de ha nem volt mérge, az biza nem kígyó volt! Csak amolyan siklóféle lehetett. Itt mérges kígyók vannak, viperák. Nagyon veszélyes egy állat. Éppen ezért a mérge nagyon sokat ér. Ha lesz az is, minden alkalommal nálad vásárolok egyéb füveket és más portékát.

– Valami bűnös dologban jár, kegyelmed? Mire kell a méreg magának?

– Az embereknek kell, nem nekem. Kereskedő vagyok, ugye tudod? Nem szoktam kérdezni, mire viszik a portékát, csak igyekszem megszerezni, amit kérnek. De azt hallottam, a gyógyítók jól hígítva, keverve izomlazítást tudnak elérni… Mert a riadalomtól begörcsölhet az ember minden tagja… Egyes műtéteknél jól jöhet, ha lazább marad. De vigyázni kell a mennyiséggel, mert ha túl erős a szer, olyan izmok is elernyednek, amit a légzésre használsz. Aztán megfulladhatsz. Így hat a méreg.

– Van növényeknek is hasonló hatása… – kezdte volna Remény, de a kalmár lehurrogta.

– Sose vitatkozz azzal, aki pontosan tudja, hogy mit akar venni! Amit kér, azt add, mert a végén eláll a vásárlástól! Ha kígyótól kell a méreg, akkor attól… Tehát nincs? – szegezte neki a kérdést. Remény csak a fejét rázta válaszul.

– Kár – mondta a férfi lehangoltan.

– És hogy kell a kígyóból kiszedni azt a mérget? – kérdezte Remény felélénkülten, és a kis asztalkára könyökölve előrébb hajolt.

Marcelo látta, hogy most aztán valódi értő hallgatóságra talált, mogorvaságát feledve lelkesen magyarázni kezdte:

– Hát megfogod a kígyót, és a szájához, ide a felső fogához tartod az edényt – magyarázta saját ritkás fogsorán mutatva. – A kígyó ráharap, a mérge az edénybe folyik. Ha már mind kifolyt, elengedheted.

– Ha elengedem, megmar.

– Az már ugyan nem. Ha lecsapoltad a mérget, jó idő el kell teljen, míg újra termelődik neki. És így, erejét elvesztve amint elengeded, eliszkol.

– Minek elengedni, ha a méreg újra termelődik, mint a kecskénél a tej? Ha megtartom, akármikor tudok mérget venni tőle… Csak azt nem tudom, mit eszik egy ilyen állat. Maga tudja? – kérdezte Remény elgondolkodva, nyugodtan. Marcelo a szakállát simogatva féloldalasan fürkészte a lányt.

– A kígyó nem valami házi kedvenc, te! Istenfélő ember nem tart magánál ilyen csúszó-mászó jószágot. Hisz Ádám is a kígyó miatt űzetett ki a Paradicsomból, és miatta lettünk Isten által büntetve.

Erre a megjegyzésre Remény felegyenesedett, lesimította a kötényét. Nem jó ez a helyzet. Megint felkelti az emberek figyelmét valami bűnösnek tartott dologgal. Nem azért tette meg ezt a nagy utat, hogy megint magán hordozza az emberek ítéletét. Mielőtt azonban még Marcelo elment volna, megkérdezte:

– És hogy fogom meg a kígyót, hogy ne engem marjon meg előbb?

– Hát a siklót hogy fogtad meg? – kérdezett vissza a kalmár.

– Nem fogtam meg. Amikor megláttam a közelemben, egy hosszabb késsel megdobtam, ami kettévágta – felelte a lány enyhe mosollyal a szája szegletében. – De a kígyó az más. Az veszélyes.

– Így igaz. Még haláltusájában is beléd marhat. Éppen ez az! Emiatt olyan értékes a mérge! A kígyómarás gyorsan hat. Ha olyan helyen mar meg, ahol nem tudod a száddal elérni, hamar az erdei állatok étke leszel. Bár a kígyó egyébként félénk. Ugyanúgy be kell cserkészni, mint bámely más vadat. Az itteni viperák először csak amolyan ijesztésként harapnak meg, nem engedik ki a mérget elsőre. Csak másodszori-harmadszori harapása veszélyes. De attól Isten óvjon, ha egyedül vagy. Kígyóvadászatra ezért jobb társsal indulni.

– Miért? Ha más is velem van, miért kevésbé veszélyes?

– Mert akkor a marás helyét ki tudja szívni, és elkötni a seb fölött a helyet, hogy lassítsa a vér áramlását. A véredbe került méreget ő kiszívja, de azonnal ki is köpi, ami sebből jön. Egészen addig, míg a tiszta vér fémes ízét meg nem érzi. Akkor aztán bekötözheti a sebet.

Remény először elgondolkodott. Az öreg nem látszott valami nagy vadásznak. Honnan tud ilyeneket? Úgy hangzott az okítása, mint aki már tapasztalatból tudja ezeket. De aztán csak bólintott, majd megismételte a kérdést.

– De hogy fogom meg?

– Látod? – mutatta a férfi a felemelt jobb kezét, amin az ujjait kétfelé feszítette. – Ilyen villás ágat kell szerezz! De nem ám valami vékony gallyat, mert az hajlik, és nem tudod stabilan tartani. Elég hosszúnak és elég erősnek is kell legyen.

– Mogyoró három éves ága talán…

– Azt nem tudom. Botanikához csak annyit konyítok, amennyi a kereskedéshez kell. Az erdőn találni elég lehullott ágat, ami jó szerszámul szolgálhat – közölte kissé türelmetlenül. – Na. Hol tartottam? Ja, igen, megvan. A kígyót meglátod a földön tekeregni – emelte fel a másik kézfejét összeszorítva az ujjait. Ez jelezte a kígyó fejét, amit aztán ide-oda forgatott a kígyó mozgását utánozva. – És a villát közvetlenül ide, a feje mögé szúrod le. – Ezzel a jobb keze villáját a csuklójára csapta. – Látod? Így leszorítod a fejét szorosan a földre. A teste ördögi módon fog tekeregni, ficánkol, de ha jó erősen tartod, akkor már nem menekülhet. Akkor ott, az ág végénél, ahol leszorítottad, közvetlenül a fejénél, már meg lehet fogni, és a mérget lefejni.

– És ha rám tekeredik?

– Hadd tekeregjen! A vipera méreggel öl, nem tud erősen szorítani. Az már nem árt neked. Lecsapolod a mérget, és meglásd, mikor eldobod a jószágot, úgy elmenekül, mintha csak álmodtad volna, hogy ott volt… Szóval – nézett rá kajánul az öreg. – Megpróbálod begyűjteni? Akkor hozok neked külhoni kis üvegcséket hozzá, aminek még teteje is lesz.

– És akkor mindig tőlünk vásárol mást is? – próbált ráerősíteni Remény az alkura, de a kalmár feje vörös lett a méregtől.

– Amit mondtam, megmondtam! – egyenesedett ki felháborodásában. – Minek nézel te engem? Holmi lókupecnek, aki csak úgy dobálja az ígéreteit a nagyvilágba, he? Na, ha az én szavam nem ér nálad semmit, felejtsd csak el, amit mondtam, és Isten megáldjon! A varrónőnek meg mondd meg, hogy holnap bejövök a kelmék áráért!

Ezzel koppantott egyet a botjával, és sarkon fordulva olyan fürgén hagyta el a kis ház udvarát, mintha a korosságát is elfeledte volna nagy mérgében.

– Azt mondta holnap bejön? – csodálkozott Gréta. – De hát azt mondta, van egy fél évünk arra, hogy visszaadjuk neki a pénzt!

Hangjában aggodalom csengett.

– Nyugodj meg, hiszen van írás is róla! – próbálta Remény megnyugtatni, bár maga is furcsállotta a megjegyzést.

Másnapra már azonban elszállt az öreg mérge, és úgy mutogatta a kelméket a fizetséget meg sem említve, mintha nem történt volna semmi.

– Hoztam magának még valamit Gréta! Ide nézzen! – ragyogó arccal felmutatott egy kis csipkét. – Ez nincs az alkuban. Ha ki tudja fizetni most, magáé lehet. Ha nem, Anna asszony elviszi.

– Köszönjük, de inkább egyelőre a tartozásunkat rónánk le – hárította Gréta óvatosan.

– És ha kell, a saját csipkéimet majd használja – toldotta meg Remény.

Marcelo elcsodálkozott.

– Magának csipkék? Minek magának?

– Nem kell nekem. Gréta ezért használhatja. Tegnap azonban nem mondta, hogy mit ígér a méregért, ha begyűjtöm.

Az öreg szeme felcsillant. Kis alkudozás következett, amelyben Gréta Remény segítségére kelt. Marcelo ragyogott. S bár továbbra is furdalta a kíváncsiság, hogy megnézze, egy egyszerű polgárlánynak milyen csipkéi lehetnek, az alku felpezsdítette.

Miután sikerült megalkudni a viperaméreg ügyében, vidáman a két nőre kacsintott, és felállt.

– Öröm magácskákkal üzletet kötni, hölgyeim! – kiáltotta elragadtatva. – Két holdforduló múltán újra itt vagyok. Hozom a rendelt vásznakat, posztót, egyéb kelmét. – Majd botját magasra emelve köszönésképpen fütyörészve kifelé indult.

– Nem szívelem ezt a taljánt– jegyezte meg Gréta, ahogy nézte a távolodót. – Az anyját is eladná, ha jó pénzt kínálnak érte. Nagyon sokat kockáztatunk a ház zálogával néhány vég kelme fejében. Bár szó, ami szó, sokat segít. Mégis olyan mogorva, mint a lópokróc. Egy jó szava sincs az emberhez…

– Ne aszerint mérd az embert, hogy mit csinál, hanem akként, ahogy cselekszik! – pirongatta Remény Grétát. – Ládd, Sára is hasonlóan kiállhatatlan természet volt, senki sem állt meg  előtte, ha kinyitotta a száját. Morgós volt és veszekedős. De ha ő nincs … – tette hozzá az emlékeibe merülve, majd kis szünet után befejezte a gondolatot: – Több ízben is megmentett. Az életemet, tudásomat is neki köszönhetem.

Megrendelheted: www.peripenna.hu/aki-remennyel-indult