Tizenöt évesen kezdtem el az első, vámpírokról szóló regényemet írni, amit azóta sem tökéletesítettem, de végig megírtam.
Utána jó ideig nem írtam. Hagytam, hogy a hétköznapok beszippantsanak. Pécsen kezdtem el a nagybetűs életet, dolgoztam, buliztam, ismerkedtem. De nem írtam. Mindig csak akartam.
A pécsi munkahelyem (gyorséttermi vezető-helyettes) elkezdte felszínre hozni a vezető énem, amit aztán a családom cukrászdai vállalkozásának átvételével erősítettem magamban. Hazaköltöztem a Balatonra, és majdnem öt évig ott éltem, dolgoztam. Nem írtam. Megint csak akartam.
Aztán a kezembe került egy könyv. Ez a könyv jelentette számomra a villámcsapást, ami újraindított, a szikrát, amitől újra fellobbantam, és azt a löketet, ami eléggé meglódított, hogy azóta le se bírjak állni.
Megtaláltam az igazit.
Minden gondolatom az életre keltett karaktereim körül mozog. Velük nevetek, amikor hallom a poénjukat, velük sírok, amikor miattam bántja őket valaki. Beszélnek hozzám, irányítanak, megmutatják az utat.
Olykor még a történetet is ők írják.
Tagja vagyok a Museilére alkotói csoportnak, akik már nem egy antológiát publikáltak, illetve a NewLine Kiadó szárnyai alatt jelent meg könyvem.
